Egy éve, miután megkerültem a Völgyből, s megírtam róla a beszámolómat (ITT), megemlítettem benne, hogy hányszor és hányszor áztunk már el Kapolcson az évek hosszú során át. Megkockáztatom, lassan a „Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget”, vagy „Ha Katalin kopog, a Karácsony locsog” jellegű népi megfigyelések közé kell venni a „Ha tart a Művészetek Völgye, bőséges eső várható” prognózist. Minden tiszteletem azoké, akik már a rendezvény első felében megjelentek és sátraikban vészelték át az özönvizet. Persze, amint az az egyik általam megkérdezett völgylakó kommentárjából később kiderült, érdemes mindig pozitívan szemlélni a világ menetét. Sörtől fogant nyugalmában így értékelte a helyzetet: „Bár a Beatles nem jött el idén, a sárga tengeralattjárót látni véltem, amikor a szippantós kocsi tengelyig merült a sárban.”

A fenti bölcseletről még mit sem tudó, borúlátó önmagam csütörtökre beszélt meg találkozót barátaimmal, egy házaspárral, akiket gyermekáldás okán mostanában ritkán látok. Noha aggályaimat alátámasztva valóban esőre állt, úgy éreztem, mindennel fel vagyok vértezve; volt nálam egy pulóver, meg laposüvegben pálinka. Szándékosan előbb érkeztem pár órával, hogy legyen időm kicsit körbejárni és szemügyre venni a területet, ami csalhatatlanul mutatta az elmúlt napok viszontagságainak jeleit; a patak megduzzadva, koszos-barnán rohant, oldalában néhol, mint partra vetett fehér hasú halak, homokzsákok hevertek. A betonnal nem fedett részeken sártengerek alakultak ki, amiket a Völgy találékony népe időről időre szalmával borított be. Ez még akkor is jól jött, ha történetesen készültem, és magas szárú cipőben jelentem meg. Ahogy észrevettem, mások sem bízták a véletlenre az illő lábbeli kérdését. Sokan döntöttek a gumicsizma mellett, s legnagyobb ámulatomra a nők rikító színekben játszó, mintás példányai közt egy-egy férfiakra tervezett darabot is felfedeztem. Nem, nem a régi, egyszerű fekete, vagy agronómus-zöld, hanem feltűnő színű, formatervezett, esetenként fűzős kivitelű csizmákról beszélek. Ha ezek után sem érjük utol a nyugatot, akkor soha…

A nagy megrázkódtatásra ittam pár sört a kapolcsi kocsmában, ahova végül a találkát is megbeszéltem. Így lehettem szem- és fültanúja annak, hogy egy épp a teraszon játszó bandát felkérnek, hagyják abba a koncertet. Fura szituáció volt, az emberek nem is értették, de lassan kiderült az ok: A kocsma karszalag nélkül is felkereshető és a szervezők meglátása szerint az ott fellépő előadók túl sok embert vonnak el a többi, fizetős helyszíntől. Egyrészt érthető a szervezők azon irányú törekvése, hogy a közönséget jegy vásárlására ösztönözzék, vagyis olyan irányba tereljék, hogy a karszalagos helyszíneket látogassák. A másik oldalról megjegyzendő, hogy ezek a nagyrészt rockabillyt és bluest játszó együttesek 5-10 éve járnak a fesztiválra önerőből, s már dél környékén – vagyis olyan időpontban, amikor más koncert nincs – elkezdenek zenélni. Völgyhöz kötődő és illő zenekarok az övéik, szerintem lenne rájuk igény akkor is, ha karszalagos belépéshez kötött helyszínen lennének meghallgathatók. Jövőre talán lesz egy mindkét fél számára kielégítő megoldás.

Közben megérkeztek a barátaim, akiknél az első gyermek első alkalommal nagyszülőkre bízásával volt nehezítve a fesztiválozósdi. Apa nem ivott, mert vezetett, anya ivott, de aggódott, a kis diktátor pedig remekül elvolt nagyival, mint az a telefonos jelentésekből kiderült. Egy gyermek érkezésével nyilvánvalóan kerül valamiféle rendszer az emberek életébe, mert az üdvözlés után első dolguk volt kiragadni a kezemből a programfüzetet, majd az aznapra vonatkozó oldalon, bekarikázós módszerrel teljes programsort összedobni. Ezt magamtól aligha tettem volna meg, bár az esti koncertekkel kapcsolatban már nagyjából képben voltam. Nagyjából, mert vájtabb fülű barátom felhívta a figyelmemet egy formációra, amit szerinte mindenképp meg kell néznünk. Előtte viszont jártunk egy nagyot, végigittam a fóti kézműves söröket és ettünk töltött tócsnit, amiről megállapítottuk, hogy újabb, magyar gasztronómiát érintő kézenfekvő ötlet került megvalósításra, mégpedig színvonalasan.

Végül csak eljött az este, s vele a barátom által ajánlott koncert. A helyszín a Harcsa Veronika udvar volt, az előadó pedig a hely háziasszonyának egyik formációja, a Bin-Jip. Mivel egy kis technikai okból beállt csúszással indult a buli, kérdezgettem róluk a barátomat, hogy mégis mire számítsak? A fejemben élt egy ködös kép Harcsa Veronika és a jazz kapcsolatáról, a jazzhez viszont már nem voltam elég befogadó állapotban, tehát a válasz örömmel töltött el; elektronikus zene, némi trip-hop, jó lesz… Aztán elkezdték, és tényleg jó lett! Pár szám után nekem a brit Kosheen csapata jutott eszembe róla, kevesebb dobbal és több játékossággal, de zenei igényességgel és kimagaslóan jó énekhanggal. Az volt az érzésem, hogy bárhol járjak is a világban, ezt büszkén mutatnám be, mint magyar együttes zenéjét, s hogy bármelyik színpadon megállnák a helyüket. Azt is megbocsátottam, hogy a csúszás és a távoli elhelyezkedés miatt a programunkban soros Szabó Balázs Bandáját kis túlzással már csak visszatapsolni tudtuk. Az aznapi koncertek közül még hátra volt az Erik Sumo Band, ami sajnálatomra mostanában tetszhalott állapotban van; jó, ha évente egy-két alkalommal összeáll. Ezúttal az egykori tag, Harcsa Veronika invitálására jöttek Kapolcsra, aki maga is beszállt Kiss Erzsi mellé a vokálba. A ritka közös zenélésből persze adódott néha egy kis hiba, de amikor az egyik szám elején leálltak, mert mást-mást kezdtek játszani, Tövisházi Ambrus, a zenekar vezetője csak ennyit mondott: „Az élő koncert varázsa az elb×szás, meg a pogó.” Aztán újrakezdték, mi meg tomboltunk, mert nagyon jó bulit csináltak. Igazi élmény és öröm, hogy sikerült elcsípni őket!
Másoknak is tetszhetett, mert nem láttam a színpad környékén telefonjukba görnyedő, pokémonokat vadászó embereket. Pedig ha pokémon volnék, csak a Völgyben bujkálnék. Ott senki nem találna meg, mert mindenkinek lenne jobb dolga, mint engem keresni. Csecsemőjét ölbe véve beülni a Ringatóba, kisgyermekével verselni és énekelni a Kaláka-udvarban, párjával néptáncokat tanulni a Folk-udvarban, barátaival koncerteken ugrálni, beszélgetni a többi, néha vadidegen, mégis hasonló gondolkodású emberrel, esetleg hajnalig örömzenélni.

Ha pokémon volnék, úgy elbújnék, hogy talán igaz sem volnék…

Szöveg és képek: Nándi

Csizmás kép: sweetridgesisters.files.wordpress.com

Borítókép: Üveges Zsolt / muveszetekvolgye.hu

NYÁR VAN NYÁR

HELLÓ AUGUSZTUS! - MÉG NINCS VÉGE A NYÁRNAK! (PROGRAMAJÁNLÓ)

5+1 DOLOG, AMIT MÉG BIZTOS NEM CSINÁLTÁL A SZIGETEN

TIHANY ÚJRA A GASZTROTÉRKÉPEN - FŰSZERKERT

STRAND FESZTIVÁL - AHOL ISMÉT ZAMÁRDIRA HANGOLÓDIK A NYÁR

B.MY.LAKE - AZ IDEI LINEUP LEGJOBBJAI

Kövessetek minket Bloglovin'-on is, hogy ne maradjatok le egyetlen blogbejegyzésről sem! 

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: @COLORCAM_MAGAZINE

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!