A tévénézők James Bond vagy éppen MacGyver hangjaként ismerik, a fiatalok a Red Bull Pilvakeren láthatták legutóbb, a színházba járóknak pedig el sem kell mondanunk, hogy a világhírű titkosügynök magyar hangját egy maximális szakmai alázattal megáldott, örök klasszikus lélek adta, aki nem fél magát mindig építeni és nyitni az újabb irányzatok felé.
Colorcam: Hogy kezdted a szakmát?
Kautzky Armand: Viszonylag könnyű és viszonylag nehéz helyzetben voltam. Színészcsaládba csöppentem, ahova néztem, mindenütt színészek voltak. A mesék és a történetek valahogy mindig a színházról szóltak, vagy a Jávor Paliról vagy a filmekről, ami nekem természetes volt. De sose a személyi dolgokról vagy a pletykákról volt szó, hanem inkább versekről, hogy mit kellene írni, önálló estekről, amiket otthon raktak össze. Állandóan valami alkotó munka folyt, én ebben cseperedtem föl és úgy közben végeztem az iskolámat mellettük. Édesanyám szerette volna , ha művészettörténet vagy régészet fele megyek, a színházra gondolni se mert.
C: Mikor nyíltál ki a színészet felé?
K.A.: Kiskoromban nagyon visszahúzódó gyerek voltam, akárhogy kérleltek az idősebbek, nem mondtam verseket , és a szüleim meg is nyugodtak. Inkább gyűjtögető voltam, mindig csak ültem, mert jó volt hallgatni a felnőtteket. Aztán 12 éves korom körül elindultam valami énekversenyen, amit meg is nyertem és kezdtem megérezni, mi az, amikor sikere van az embernek azzal, hogy elmondott vagy elénekelt valamit, ami hatott az emberekre. Ez az egész elkezdett nyitni engem, elkezdtem színházba járni, tudatosan figyelni, és mire odakerült a dolog, hogy pályaválasztás, egyértelmű volt, hogy színjátszás fele megyek. Aztán egy estével a felvételi előtt édesapám megkért, hogy ha már így áll a helyzet, mondjak valamit, és én elmondtam Petőfitől a Tintásüveget. Mikor pedig abba hagytam, édesanyám, aki előbb tüntetőleg bezárta a konyha ajtaját, bejött, lecsapta a mosogatórongyot és azt mondta: na most kezdtem izgulni.
C.: Mi történt a felvételi után?
K.A.: A felvételi a Madách Gimnáziumban volt és kijött az irodalomtanárom, hogy nem bírja nem elmondani, azt mondták: a Kautzky gyereket mindenképpen felvesszük. Ezután jöttem rá először, hogy nagyon nagy tanítómester az élet, mert a második rostára már akkora mellénnyel mentem el, hogy végül nem lett az egészből semmi, és akkor úgy éreztem, hogy mindennek vége. Aztán egy kicsit később odajött édesapám azzal, hogy keresnek stúdiósokat a Nemzeti Színházba, ahova Gergő barátommal azonnal jelentkeztünk, és így, egy évvel a főiskola előtt sikerült együtt dolgoznunk a régi Nemzeti társulatával. A stúdió után később Szirtes Tamás osztályába kerültem, aki remek tanítókat választott mellénk: beszédtanárom a Sztankay István, a színészmesterségé pedig Kállay Ferenc volt. Innen kettőnket azonnal szerződtetett is a Madách Színház.
C.: Hogyan tudtál ennyi siker mellett emberileg is megmaradni a pályán?
K.A.: Én valahogy mindig is legalább olyan fontosnak tartottam az emberi mivoltomat, mint a szakmai fejlődésemet. Nagyon sokan látom, hogy beleesnek abba a csapdába, hogy a szakma vagy a karrier elviszi őket. Pedig mi, színészek abból élünk, amilyenek vagyunk: nekem a lényem, a személyiségem a munkaeszközöm. Ha arra nem vigyázok vagy azt nem tartom karban, akkor a színészetem se fog fejlődni. Ennek van egy ösztönössége, ezt láttam otthon. Én mindig olvastam, mindig megválogattam a barátaimat, a közegemet, hogy miben élek. Mindenben megpróbálok minőséget képviselni. Ebből áll össze egy ember és ez az ember megy ki a színpadra, ez az ember megy el verset mondani, ezért kell egyben lennie. Az alapértékeimet általában próbálom hagyni.
C.: Milyen volt régen a színházi szakma és milyen most?
K.A.: Teljesen más volt régen. Aki elvégezte a főiskolát, bekerült valamelyik színházba vagy filmbe, de nem voltak még szappanoperák, nem volt ennyi magán társulat, nem volt a szabad úszásnak legalizációja. Ma iszonyatosan kiszélesedett a világ, és mégis azt látom, hogy sokkal nehezebb most érvényesülni, mint korábban. Talán pont a bőség zavara miatt, hogy sokkal értéktelenebb már, ha valaki bekerül valahova. Nehéz ma eligazodni, mivel egzisztenciális harc van, tulajdonképpen mindenki a megélhetésért küzd. A nagyon nagy nevek is. Ez nekem egy komoly problémám, hogy ettől vagy ennél fogva nem a valós igények és nem a belső indíttatás dönti el, hogy valaki elvállaljon valamit, hanem az anyagi megfontolás. Sajnos ez a fajta gondolkozás deformálja a személyiséget is, és azt az őszinteséget is elfedi, hogy valaki valamiben részt akar venni vagy nem.
C.: Hogy látod ma a szinkron színészek és stúdiók helyzetét?
K.A.: A szinkronnal komoly bajok vannak, de ez sajnos természetes folyamat. Korábban, miután megalakult a Pannónia Filmstúdió, minden héten volt három film és hívták a színészeket, hogy szinkronizálják le. Aztán jött rengeteg csatorna és azoknak mind film és film kellett. Azt a nívót képviselő közösség, aminek a tagja például Szakácsi Sanyi is volt, és aminek a tagja például Kovács Nóra, nem győz teljesíteni ekkora mennyiségnél. Általában több lábon állunk, színházban is játszunk, és nem mindig elég az idő, a stúdiókban pedig hajtás van. Ha nem érünk rá, akkor hívnak helyettünk egy szabadúszó színészt, de egy idő után neki is annyi munkája lesz, hogy képtelenség egyeztetni, és akkor jönnek azok, akik csak szinkron stúdiós képzést végeztek, majd azok, akik azt se. Ezek után az az ember odaáll valaki mellé, aki már 25 éve dolgozik, és nem igazán tudnak mit kezdeni egymással, mert mindaz a tudás, amit az ember évek alatt a színpadon megszerez, az mind benne van abban az egy mondatban, amit ott elmond és amit egy fiatal, stúdiót végzett embernek nincs lehetősége magáévá tenni. A másik probléma pedig, hogy egy 40-50 éves színésznek, akit megismernek az utcán, már nem lehet nagyon alacsony összegeket mondani, így a rendezők kénytelenek a nagy nevek mellé olcsóbban dolgozó munkaerőt állítani. Persze, ha stúdiók nem lennének, akkor olyan hatalmas tehetségek se kerültek volna ki, akik ugyan nem voltak színpadi színészek, de szinte bármikor jól elmondanak bármit. Ezt sajnos nem tudták időben elkezdeni szabályozni és a probléma túlnőtte magát.
C.: Hogyan érintett az idei Jászai Mari-díj?
K.A.: Több stáción mentem keresztül díjak kapcsán. Volt, amikor 30-as éveimben voltam, reggeltől estig dolgoztam és akkor azt mondtam, hogy jólesne egy ilyen szakmai elismerés. Aztán azt mondtam magamnak, hogy már elmúltam 40, ha eddig nem kaptam meg, akkor már nem is fogom. Most pedig derült égből jött és nagyon jól esett ez a fajta visszajelzés. Az előbb említett érzéseket pedig egy abszolút kettősséggel tudom magyarázni. Amikor elkezdtem játszani, akkor jött a rendszerváltás, és feljött Budapestre egy új réteg, akik egy teljesen másik színházat képviseltek, a Madách Színház pedig maradt a klasszikus vonalaknál. Rövid idő eltelte után elkezdtünk érezni egyfajta kirekesztést, ami addig csúcsosodott, hogy hiába nyerhet valaki külföldi díjakat és várják tárt karokkal, itthon a szakma egyik fele azt mondja, hogy be se teszik a lábukat a színházba, ahol játszik. Ellenben ezzel a szemlélettel, nekem eszembe sem jutna azt mondani arra a kollégára, hogy nem színész vagy, hogy meg sem hallgatom. Ő egy más stílusú valaki, aki mást képvisel, mást tart fontosnak, de attól még elismerem. Tisztelni kellene egymás munkáját, egymás életét. Aztán egyik nap, annak ellenére, hogy egy ilyen kirekesztésben élek, jön a hír, hogy a miniszter azt mondta, hogy abban az évben engem választ ki a legjobb 7 közé, és így még jobban tudok örülni neki.
C.: Mennyire kötnek James Bond-hoz és hogy érint ez a hétköznapokban?
K.A.: Abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy bár nagyon sok kollégám dolgozza végig az életét, nem kötődik hozzá egy emblematikus valaki se. Nekem ez a figura az. Bárhova megyek, James Bond-ként köszönnek rám, és ha beleteszek valamilyen előadásba egy kapcsolódó poént, akkor mindig röhögnek. Ez olyan, mint amikor a színpadon fölveszem a telefont és azt mondom, hogy a hívott szám nem kapcsolható. Ezek nem színészi érdemek, ezek szerencsés véletlenek és nagyon sokat köszönhetek nekik. Nem emberileg, nem szakmailag, hanem ismertségben, közkedveltségben, munkában. Nem teszem rá az életemet, de ha szembe jön, akkor felvidít, mert egy jó szórakozás, egy jó buli és pluszban valakit még boldoggá is tesz.
C.: Hogy kerültél szóba a Red Bull Pilvakernél?
K.A.: Engem négy évvel ezelőtt hívott fel a Takács Ákos, aki a Red Bull marketingese (vele készült interjúnkat ITT olvashatod - szerk.), teljesen ismeretlenül. Aztán megkérdezte, hogy hallottam-e a slam poetry-ről , mondtam: nem. Megkérdezte, szeretem-e a rap zenét: mondtam, nem. Tehát mindenben furán reagáltam. Aztán elmondta, hogy miről is van szó és megértettem, hogy minden modernizációnak valamiféle klasszikából kell eredeznie. Ő pedig úgy gondolta, hogy ezt a klasszikát én szimbolizálom, és felkért, hogy vállaljam el a műsor egyik részét. Elsőre nem is tudtam felfogni, hogy azok a fiatalok, akik ott ülnek, ők engem honnan ismernek, honnan kapom ezt az üdvrivalgást. Egy nagyon fontos visszajelzés volt nekem és ennek segítségével az a dolog, amiről először azt hittem, hogy idegen, az már egyáltalán nem az. Nagyon fontosnak tartom, hogy a mai fiatalok mai divatos nyelvén szólaljanak meg a klasszikus nyelvek, a klasszikus értékek mindenféle tiszteletlenség nélkül. Ha pedig ez a gondolat egy mai idolon keresztül átmegy, az iszonyatosan jó dolog.
Pozsgai Brigitte
Fotók: Colorcam
Köszönjük a helyszín biztosítását a DiVino Bazilikának!
További inspiráló interjúk itt:
SZÓ-FORRADALMÁROK, AKIK MIATT SZERETÜNK MAGYAROK LENNI - INTERJÚ TAKÁCS ÁKOSSAL
DIVAT A TÚLÓRA - INTERJÚ A CULTIVO ALAPÍTÓJÁVAL
TEGNAP HAZUDTAM LEGUTÓBB A KOMMENTELŐKNEK - SIXX INTERJÚ
EGÉSZ NAP MELEGÍTŐBEN - INTERJÚ GRECSÓ ZOLI KORTÁRS TÁNCOSSAL
Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG
Instagram: COLORCAM_MAGAZINE
Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?
Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!
