Nem lehet azzal vádolni, hogy hatalmas fesztivál-arc lennék. Ennek legfőbb oka az, hogy a fesztiválok nyáron kerülnek megrendezésre, én pedig ilyenkor nem szeretem elhagyni a számomra minden szempontból kedves és kielégítő Balaton partot. A Szigeten kb. 15 éve voltam utoljára, VOLT-on még soha, EFOTT-on is csak egyszer, amikor olyan kihagyhatatlanul közelre szervezték (Zánkára), hogy nem is hagytam ki, Soundra meg nem engednek be, mert nem nyomok fekve 120 kiló vasat. Van viszont egy hely, ahova szinte minden évben elmegyek, mert szép környezetben van, családias hangulatú és még messzire sincs tőlem. Ez a Művészetek Völgye, amit idén egy borús hétfőn kerestem fel. 
Az évek hosszú során át annyiszor áztunk ronggyá Kapolcson, hogy meg sem lepődtünk a tornyosuló fellegeken, amik nem sok jóval kecsegtettek. A fejünk felett lógott az eső lába, ám ezúttal valami csoda folytán megkímélt bennünket a természet, és a fogadásunkra szánt pár csepp után abba is hagyta egész napra. Csakhogy ezt mi nem tudhattuk előre, tehát megelőzendő az elázásból és az azt követő meghűlésből származó bajt, gyors pálinkázásba fogtunk szokásos helyünkön, ahol a szokásos lány, mint évről-évre visszatérő törzspálinkázókat köszöntött. Volt még némi időnk az esti koncertekig, így tettünk egy kört terepszemle gyanánt. Hétfőhöz képest egész sok embert és rengeteg árust, köztük nagy megelégedésünkre kézműves söröst is találtunk. Közben azt is megtudtuk, hogy létezik 9 óra utánra szóló jegy, ami csak 1900 Ft-ba kerül a napi 4000 Ft-os karszalag helyett. Ez az opció a haveromnak egyből szimpatikusnak bizonyult, mindössze egy probléma volt vele; a jegyhez valóban csak 9-től lehetett hozzájutni. Ez sorban állással és az akkor kezdődő Szabó Balázs Bandája koncert elejének a lekésésével járt, de így is bőven jutott a tombolásból, amit a vonósok és a dob néha nagyon is begyorsuló találkozása váltott ki. A vissza-vissza végeztével átvándoroltunk Wellhellora, ahol akkora tömeg volt, hogy már egyáltalán nem fértünk be a körülkerített területre, viszont a srácok voltak olyan kedvesek, hogy másodszor is lenyomták az egész koncertet, mégpedig lelkesen és profin! Zárásként a Gólya-udvarban buliztunk és közben még a Nap is felkelt.
A történet eddig a megszokott mederben csordogált, ám innentől érdekes fordulatot vett. Jó helyen ébredtem, jó hangulatban és alkohol is bőven lehetett még a véremben, ezért úgy döntöttem, hogy eszem ágában sincs autóba ülni és elhagyni a Paradicsomot. Inkább ittam reggelire egy sört, elkezdtem sodródni, és csak hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek. Ez az állapot delírium, de mégsem alpári részegség, kialvatlanság, de nem ólmos fáradtság, zombi külső, de az folyamatos mosolygással párosulva. Nem létezett cél, mondjuk egy kihagyhatatlan esti koncert képében, nem volt időpont, amihez tartani kellett volna magamat, nem érdekelt, hogy nem tudtam tisztálkodni (egy váltásruha azért volt nálam), csak annyi számított, ami akkor és ott történik, és hogy kb. minden öt percben fel tudtam volna kiáltani, hogy milyen határtalan ez a szabadságérzet! Elvesztem a Völgyben. A haverom hazament, én meg újdonsült hippi társammal hosszú órákat töltöttem a falu halvány kórházzöldre mázolt kocsmájának udvarában, miközben együttesek játszottak két méterre tőlünk. Ők is és a vendégek is váltották egymást, de mi állandóak voltunk. Egy szimpatikus soproni bandát meg is hívtunk az asztalunkhoz és jól megitattuk őket néhány zenészélettel járó sztoriért cserébe. Később mászkáltunk egy keveset, megpróbálkoztunk véradással napijegyre szert tenni, de az első pár keresztkérdésnél (Evett ma már? Nem. Fogyasztott alkoholt? Nem keveset.) kiderült, hogy ezt most nem kéne erőltetni. Lassan besötétedett, mi pedig egy koncerthelyszín szomszédságában fekvő ivóban találtuk magunkat. Az aktuális fellépő a Margaret Island volt, akiktől eddig 1-2 népdalba hajló számot ismertem a rádióból és nem különösebben rajongtam értük. Aztán a zenekar elkezdett hangolni, és amikor a beállásnál drum and basst játszottak, mi tagadás, leesett az állunk és felcsillanó szemmel összenéztünk. Amikor végre belecsaptak a lecsóba, már nem volt visszaút, fogtuk magunkat és belógtunk. (Rossz, nem szabad, fúj, ne csináljatok ilyet!) Az énekes leánynak pedig, akinek azóta megnéztem a nevét és Lábas Vikinek hívják, a hangja lenyűgöző élmény volt, még Janis Joplintól is bevállalta a „Piece of my heart”-ot, és iszonyatosan jól nyomta! Az éjjel ismét a Gólya-udvarban telt, de pár órára elvihettek az UFO-k, mert egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy reggel van.
Bár ezúttal is jól ébredtem, a szervezetem lemerült és váltig azt bizonygatta, hogy nem bír több napot elhippisedve. Hittem neki és hazajutottam valahogy. Igen, isteni volt zuhanyozni, enni, aludni, de azt a szabad érzést, ami a világból kiszakadással járt, és eddig csak távoli országokban tapasztaltam, nem fogom elfelejteni. Mindenkinek szívből kívánom, hogy a megszokottból kimászva, a saját árnyékát hátra hagyva egyszer-egyszer maga is át tudja ezt élni és egy kicsit el tudjon veszni! Akár jövőre, a Völgyben…
Szöveg és képek: Nándi
Ha tetszett a cikk, ne állj le az olvasással:
SZTÁROK, AKIK MIATT AUGUSZTUSBAN IS ZAMÁRDIBAN LESZÜNK
FELFALJUK ÁZSIÁT 6. - BAMBUSZLIGET JAPÁN ÉTTEREM
HOSSZÚ HÉTVÉGE IZRAELBEN - EGYSZER MÉG VISSZATÉRÜNK
MAZDA 2 - ELINDULNI NÉLKÜLED, NA MÉG MIT NEM!
5 CSAJOS DOLOG NYÁRRA, AMIKKEL MÉG SZÍNESEBB A VILÁG
Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG
Instagram: COLORCAM_MAGAZINE
Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?
Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!
