Ez a telefon, és az egész alma kultusz, több szempontból is érdekes jelenség. Egyrészt, a cég eljutott arra a szintre, amikor a népimádatból átcsúszott, a "nem értek hozzá, de az új iPhone állítólag kurva szar" kategóriába. Régen megfogták az emberek az iPhonet és "fuuu" meg "juuuj", most pedig fitymálóan odavetik: "Aha, és ez mivel tud többet?". Itt megkérdezném mindenkitől, hogy visszaállt volna a világ lelki egyensúlya, ha a cupertinóiak kiadtak volna egy telefont, amiben van egy 234 megapixeles kamera, egyből képes nyomtatni, falra vetít, hologramos billentyűzete van, kábel nélkül lehet tölteni, kávét főz, vezeti az autódat, és ha kétszer megnyomod az oldalán lévő gombot, akkor eltünteti az államadósságot?

…és további alcímekkel fűszerezhetjük a karácsonyi vásár előtt a fotós hangulatot. Az adatlapok első sorai a pixelszámok körül forognak. A korábbi pixelszám háborúban mindig a Canon járt elől. Most fordult a kocka és a két domináns piaci szereplő a rivalizálásban úgy látszik, stratégiát váltott.  A pixelháborúban a Nikon úgy húzott el, a Canon pedig úgy fékezett be, mint a rajzfilmekből jól ismert Kengyelfutó Gyalogkakukk. A Nikon a korábbi óvatos lépegetés helyett megfutott, több száz százalékos pixel ugrást hajtott végre a  D800-al. Több mint háromszorosára emelte a tétet. 

Érdekes dolog ez a MILC.  Hiánypótló, ám mégsem az.  Tipikusan azon fajta emberi lelemény, amely nélkül valószínűleg több száz évig vígan eléldegéltünk volna. Azonban így, hogy feltalálták és holnaptól nem létezne, habzószájú fotós kollégák követelnék vissza, vért köpve, a turista fényképezőgépüket. Bocsánat, ez túlzás volt, mármint nem a vérköpés, hanem a turista fényképező kijelentés. A kategória véleményem szerint azoknak lett a szíve csücske, akiknek egy DSLR gép mellett van egy hasonló kütyüjük, ami mérföldekkel gyalázza a kompakt gépeket, de azért nem feltétlen versenytársa a tükörreflexes szériának.

Tombol a retro, a hipsterek már városrészeket sajátítanak ki maguknak, pörög minden a mi vintage, farmer kabát bőr jakó, szörme bunda csipke izé meg minden… Ez a hullám megfertőzte a technika világát. Vannak szuper mega ultra fényképezők amik full HD videot vfesznek fel és mikor össze vágjuk a videot tele tesszük olyan effektekkel, hogy minél régebbi hatása legyen. Hát ez szuper. Süvít az instagram, és analóg fényképezők is reneszánszukat élik (Az öreg Soós dörzsli is a tenyerét a Wesselényi utcai boltjában). És hát ez az őrület is mint minden elért Japánba, (kivéve ha onnan indul az örület mert akkor ennyit se kellett volna várni) ahol a Fuji rájött hogy van még fantázia a Polaroid fényképekben és piacra dobta az Instax szériát. Ez két fajta gépet takar, a Mini-t ami 46 (W) x 62 (H) mm méretű instant képet készíteni , és a wide-ot ami  99 (W) x 62 (H) mm méretű képet képes készíteni. Én most a wide-ról szeretnék inkább beszélni, mert azt volt szerencsém kipróbálni, így nem fogok hülyeségeket hazudni, legalábbis egy darabig.

 Ha ránézel, megtéveszt. Egy olyan kor nagyágyúiról van szó, amik nem hogy feledésbe nem merültek, de 70 év után is a prémium kategóriába tartoznak. Leica X1 versus Fujifilm X100.

A kompakt gépeket sosem hasonlítjuk a komoly DSLR-ekhez. Általában. Most viszont eljött az a kivételes alkalom, hogy megtehetjük, sőt meg is kell tennünk, hiszen olyan fényképezőgépeket vehettem kezembe a teszt során, amik APS-C méretű szenzorral voltak felszerelve és hozták a tükörreflexes gépekkel készíthető képminőséget, sőt sokszor túl is szárnyalták azt. Igen a minőség, ez az, amiről mind a két vállalat híres. Viszont mielőtt ennyire előre szaladnánk, el kell árulnom valamit. A nagy várakozás ellenére az egyikük mégis a vártnál gyengébben teljesített.