Coco Chanel tudott valamit. Bátor volt és erős. A háború után nadrágot adott a nőknek, divatházat emelt a szerelme hamvai felé és sose félt attól, hogy valami új dologba kezdjen - pedig a semmiből indult, és sok minden összedőlt körülötte. Nem kapaszkodott a leomló épület utolsó falába és nem félt még időben kinézni a repedések mögül. Coco Chanel tudott valamit - vagy egyszerűen csak ő volt Coco Chanel.

Nem vesszük észre, mikor csúszik ki az irányítás a kezeink közül. Az egyik pillanatban még rajonganak értünk, a másikban pedig vízen úszó szalmaszálként kapaszkodunk minden elmondott szóba. Magunkban keressük a hibákat és igyekszünk mindenben a választott kedvére tenni: mosolyogni a csendben átsírt éjszakák után és meglepetéssel készülni, amikor már maguktól nem lepnek meg minket. Észre sem vesszük azt, hogy egy szerelemmel, reményekkel és illúziókkal teli börtönbe zártuk magunkat, ahonnan a szabadulást a múlt szép emlékei testesítik meg.

Sokszor félünk magunknak beismerni, hogy mérgező viszonyban vagyunk, mert onnantól, hogy ezt megtettük, nincs visszaút: a ház ránk omlik és nekünk ott kell hagynunk mindent. Egyedül.

Eszünkbe sem jut, hogy azt a házat már nem az erős falak tartották, hanem csak a szűnni nem tudó, verejtékes akarat és bármi, ami azon túl van, felszabadító és csodálatos. Új helyre mehetünk, és újra a saját ízlésünk szerint rendezhetünk be mindent. Nem kell foglalkoznunk azzal, hogy a másik mit gondol rólunk. Önmagunkban, önmagunktól is felszabadulhatunk anélkül, hogy arra várnánk, hogy valaki majd újra kibérli az előző férfi által elfoglalt helyet. Azt a helyet, ami a reménytelenül hosszú történeteknek van fenntartva és nem azt, ahol a kérdések nélküli összetartozás lakik.

Mert a sokat üldözött szerelem nem egy egyoldalú viszony, ahol az egyik szabadon él, míg a másik mindent megtesz azért, hogy az jól érezze magát. A szerelem egyszerűen csak van: kérdések és fölösleges küzdelmek nélkül. Nem kell neki másik ember, nem megy el máshoz időzni és nem tér vissza, ha ott nem volt jó. Nem könyörög, ha újból elrontott valamit és nem játssza meg magát - csak létezik. Akkor, amikor készen vagyunk rá és akkor, amikor el tudjuk fogadni.

Néha el kell engedni azokat a dolgokat, amik nem visznek előre. Néha komoly erőt kell vennünk magunk felett, hogy észrevegyük a körülöttünk lévő piszkos falakat és az előttünk lévő rácsot, ami nem enged szabadulni. Pedig azt a rácsot mi emeltük és csak mi tudjuk lebontani. Csak mi tudunk bátran kilépni onnan és azt mondani a világnak, hogy itt vagyunk teljes valónkban, olyanok, amilyenek és ezután jöjjön az, akit ez mindennel együtt érdekel.

Coco Chanel tudott valamit: mindig mert önmaga lenni. Tudta, hogy az egyetlen dolog, amibe biztosan kapaszkodhat, az a saját lelkéből felszökő erő. Az általa készített parfüm ma is a luxus jelképe, az általa tervezett ruhák meghatározó darabjai a modern öltözködésnek, és a mai napig tartja magát az egyik kedvenc mondása, miszerint: 'Minél rosszabbul vagy, annál jobban kell kinézned." Nem mellesleg, ez az első lépés.