Lassan beköszönt a tél. Azt nem mondom, hogy a csontjaimban érzem, de a naptár és a hőmérő beszédes párost alkotnak a falon. Tavaly elkerült minket (állítólag többen látták a déli féltekén nyaralni), kipihente magát, erőt gyűjtött, így hát idén bizonyára nem kegyelmez. Konok lesz és mogorva, mint egy szúrós szemű öregember, és kitartóan teszteli majd a kitartásomat. Bénázásaimért fagyos gúnyt és csipkelődést várhatok, kérdése pedig átfúj majd a kabátomon és belülről faggat: Mit keresel ilyenkor itt? A választ akkor kapja meg, ha eljött az ideje, egyelőre én is csak sejtem, de ha a Tél tovább olvas, talán kihalászhatja a lényeget innen a zavarosból, vagy ősz lévén, az avarosból.

Amióta megszülettem (az éveim XXX és XL közt kb. félúton), szinte minden szabadidőmet a Balatonon töltöm. Idéntől viszont komoly változás, hogy végre elmondhatom magamról; egyhuzamban fél évet, s ami számomra igazán új, egy teljes őszt éltem az északi partján. Ez merőben más lét a „Budapesten időjárás-jelentésre gerjedő, lemegyek hétvégére, ha jó idő lesz”-hez képest. Ha végig itt vagy, nincs kérdés; az van, amit a Gép dob. Ebben akad jó és rossz egyaránt, de valóban rossz-e, amit elsőre annak hiszünk?

Tavasszal persze könnyű; minden derűs és reményteli, ahogy ébred a világ és megindul a keringés, nyáron meg nincs megállás, úgy pezseg az élet, hogy őszre a szervezet szinte könyörög egy kis szünetért. Az ősz egyik feladata, hogy megálljt parancsoljon ennek a fékevesztett rohanásnak és lehiggassza a testet. Ebben pedig partner a természet. Aki próbál összhangban élni vele, érzi, hogy minden lassul és csendesedik. Lemegy a szüret és a betakarítás, egy kis befőzés, faaprítás, készülődés a télre, de miként rövidülnek a nappalok, úgy lesz egyre kevesebb a tennivaló. Aztán leszáll a köd és néha egész nap odatelepszik a kertre, az emberek begubóznak és sokkal többet elmélkednek. A fej dolgozik, a test pihen.

Belátom, az ősz gyakran rossz időjárással párosul, a Balaton partja menetrendszerűen ki is ürül augusztus 20-a után, de ez nem jelenti azt, hogy a környék csodái kihunynának majdnem egy egész esztendőn át. Sőt, vannak, akik kifejezetten ezt a sokak számára ismeretlen arcot látják a legszebbnek. Magam rajongok a napfényért és a nyári Balatonért, de most, hogy megismertem az őszi oldalát, csak abban reménykedem, hogy sohasem kell választanom közülük és mindkettő sokáig megadatik.

A legelső pozitív érzés akkor rohant meg, amikor vasárnaponként tudatosult bennem, hogy a szomorkásan gubbasztó, hazautazni készülő ismerőseimmel ellentétben én maradhatok, és nem kell másnap felöltenem a mókusbundát, nem kell beszállnom a kerékbe és azon töprengenem, hogy nagy alulmotiváltságomban milyen hétfőutáló képet posztoljak a Facebookon. Dolgozni persze itt is kell, de egészen más érzés jókedvűen, egy borász mellett tenni, mint mondjuk egy multinál napi 8 órában unottan csalni a dzsídípí-termelést.

Ha már munka és anyagiak; megfizethetetlen, hogy nem kell „kimennem” a természetbe, hiszen a természet körbevesz és szinte bekopog az ajtómon. A vízpart és az erdő 100 méteren belül, a szomszédok pedig már rég lezárták a nyaralóikat, vagyis nyugalom van és szabadság. Néha akkora a csend a környéken, hogy égzengésnek tűnik egy-egy régebbi típusú vonat elrobogása. A kertben azért van mozgás, a mókusok vakmerően balettoznak a fák magasba törő ágain, ha pedig dobok ki csontot, vagy maradékot a hátsó kerítéshez, reggelre rendszerint eltűntetik az éjszaka kóbor állatai (macskák, rókák, és talán a nemrég visszatelepült aranysakálok). Látni nem látom őket, de az esti olvasás közben nagyon is jól hallom, miként veszekednek a koncon. Mint ahogy az is felforduláshoz vezet, ha a foltosodó almákat a teraszon lévő asztalra teszem, ahol a cinkék, szarkák, szajkók és varjak mindegyike a magáénak érzi a jutalomfalatokat.

Igen, ősszel sokszor borult az ég és esik, vagy csak ködös, de pont emiatt az ember megtanul örülni a napfénynek, mint ahogy a tó is megbecsülni látszik az ilyen pillanatokat. Esőben is hűen idomul az időjáráshoz, azaz leginkább koszos-szürke ruhát ölt, ködben pedig egyszerűen elbújik, de soha még olyan kéklőn fényesnek nem láttam az eget, mint októberben a Balaton tükrében. Mintha az Úr még csak kezdő felhasználója lenne a Photoshopnak és kissé eltúlozná a fényerőt és a színeket. Ehhez a csodálatos látképhez pedig még egy felejthetetlen élmény is társult. Idén októberben egy-két héten át zajlott a természet egyik nem hivatalos, ám ettől függetlenül minden évben megrendezésre kerülő eseménye (számomra ünnepe), az indiánnyár, vagy vénasszonyok nyara. Az esti hideg idő ellenére nappal 20 °C körül járt a hőmérséklet, és én nem bírtam magammal; néhány rozmár és makacsul, 1986 óta nálunk nyaraló keletnémet bíztató pillantása közt úsztam egyet a hulló falevelektől már jócskán beterített strandon. Tényleg megfizethetetlen!

Mint ahogy az is, amikor most, novemberben apám meglátogatott, és a csónakunkkal kieveztünk a tó közepére süllőzni. Fél öt körül sötétedett, de mi már 4-kor kint ültünk a vízen, teljes szélcsendben, így a naplemente-show a látóhatár mentén tükröződve, duplán kápráztatott el. A makulátlan kék háttér előtt, a dombok felett ténfergő néhány fehér felhő előbb aranysárgára, majd pinkre változott, hogy aztán a lila egyre sötétebb tónusait átvéve lassan beleolvadjanak a pihenni térő világ sötétjébe. A környező falvakban egyre több kéményből kezdett gomolyogni a füst, ami légmozgás híján kísértetiesen ült meg egy-egy kis zugban, s vele együtt a csend is rátelepedett a vidékre. Az éjszakában csak a templomok ismerősen konduló harangjai jelezték minden órában, hogy nem léptünk ki teljesen térből és időből. A part fényei halványsárgán pislákoltak a messzeségben, így amikor az eget kezdtem kémlelni a kapásjelző helyett, tisztán rajzolódott ki az összes általam ismert csillagkép, kezdve a pont a fejem felett suhanó hattyúval. El is határoztam, hogy jövő augusztusban a Perseidák okozta csillaghullást is innen fogom élvezni, persze ha a Főmeteorológus is úgy akarja és tiszta idővel ajándékoz meg aznapra. Az idillhez egyébként mindössze egyetlen süllő csatlakozott zsákmányként, mintegy megszánva aznapi szerény horgászteljesítményünket.

Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe a mondat, amit apám elégedetten szokott mondani egy-egy jól sikerült, saját készítésű lakoma után: Na, látod fiam, van élet a halál előtt! És igaza van. Nem kell és nem is lehet minden nap világmegváltó dolgokat cselekedni, de az apró örömökre érdemes törekedni.

Csak három hónap a Balatonon ősszel, és rengeteg élmény ért; új ismeretségek, eddig még nem látott helyek és ki nem próbált tettek, váratlan szituációk, színes programok, jó ételek és italok. Kezdem megérteni, hogy az egyik legfontosabb dolog az életben az újnak a megismerése és tapasztalása, mert ettől válik izgalmassá az egész, illetve a szabadság, ami mindezt lehetővé teszi.

Tényleg lassan itt a tél. Hogy milyen lesz a Balcsinál? Nem tudom, de ha kiderül és túlélem, akkor majd azt is megírom!

Nándi

Heti ajánló

Így vásárol egy stylist Karácsonykor

Samsung Galaxy Note 4 bemutató

A hajvágás nagyágyúi

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: COLORCAM_MAGAZINE

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!