Hetek óta irigységgel vegyes kíváncsisággal követtem instagrammon az operatőrnek tanuló szexi szőke barátnőm camera obscura építő próbálkozásait. Én is akarok kamerát építeni, gondoltam. Utána is néztem. Elvileg nagyon egyszerű a sztori: kell egy doboz, tű, ragasztó szalag, sörös doboz, és egy pár fotópapír.

Utóbbi megy a dobozba, lyukon fény beenged. A kép rávetül a fényérzékeny papírra, és már kész is, csak elő kell hívni. Ennyi. Nincs zárszerkezet, nincs kamera, nincsenek drága objektívek… ennyi…. Oké, de tényleg csak ennyi? Most akkor komolyan elkészül így a fotó?

Másnap reggel már ott álltunk Hal Bandi barátommal egy régi, óbudai kertes ház kopottas ajtaja előtt. Márti nyitott ajtót. Végig vezetett minket a sárga fényben úszó, Csepel bicókkal gazdagon rakott folyosón, át a kerten ahol épp egy barátságos mosolyú srác kapált, majd fel a konyhába. Szicíliai anarchista barátjával Nicolával úgy fogadtak minket, mintha régi ismerősök lennénk: kicsi kávéval, sok tejjel és még több érdeklődő kérdéssel. Hamar kiderült, hogy a workshopot leginkább azért tartják, hogy magukhoz hasonszőrű fényérzékeny kísérletezőkre bukkanhassanak.

Azt remélik, hogy a jövőben az itt megismert társaságból olyan banda verődik össze, akikkel együtt játszhatnak más analóg fotózási technikákkal. Körbevezettek a házban, mindenhol plakátok és macskák. Fel a térdig érő lépcsőkön a fotólaborig, majd vissza a szétplakátozott nappaliba. Rövid elméleti alapok után belevágtunk az építkezésbe. Mint kiderült, kamera gyufás skatulyától a whiskys díszdobozon át bármiből készíthető.

Én rutinból rámentem egy félbe vágott venezuelai italos dobozra. Kamera kész, fotópapír betölt, aztán fény beenged és imádkozik, hogy a megfelelő ideig legyen nyitva a lyuk. Laborba fel, fotó előhívó folyadékba be. Vörös fény, lassú lötykölés és pár, a várakozás toporzékoló izgalmában végtelennek tűnő perc. Vajon mi lesz a képen? Lesz egyáltalán rajta valami? Lehet hogy túl nagy a lyuk, vagy túl kicsi, vagy túl sokáig hagytam bejutni a fényt? Csak várni és várni, hogy előtűnik-e a csoda.

És amikor előtűnik valami, az tényleg maga a csoda! Lassan erősödnek a vonalak, és te próbálod kitalálni, hogy vajon a kép melyik részén mi látható. Az ember alig bírja kivárni az időt míg a fixálóban ázik a gyerek, hogy végre villanyt kapcsolhasson és megnézze lámpafénynél, hogy mit szült. Az újszülött néha sátánian homályos és fura, néha csodaszép... Akárhogy is van szeretjük mert a miénk.

Jó hangulatú érdekes nap volt. Mindenkinek ajánlom Márti és Nicola workshopját, aki vonzódik az analóg emberi dolgokhoz, aki kísérletezni akar vagy csak valami újat keres. Továbbá aki érdeklődik eme, az időszámításunk előtt felfedezett leképezési módszer iránt, melynek a fotográfia a létezését köszönheti.

Anemi