Szóval úgy döntöttem, elmegyek Japánba. Igazából már négy éve úgy döntöttem, elmegyek Japánba, de megrekedtem ennél a megnyugtató gondolatnál. Hogy távolról imádom. Ez is elég egzotikusnak tűnt és ingyen volt. Aztán már nem tűnt elég egzotikusnak, és a kielégületlenség lassan megmérgezte a kellemes vágyódást. Keserű szájízt hagyott maga után, rátelepedett az ágyamra, beült a szemem sarkába, kárörvendve megült a másnapokban. A pontpontpont ott lüktetett a pillanatokban, és éreztem, hogy egy nagyon fontos mondatot nem fejeztem be.
Úgyhogy gyűjteni kezdtem. Gyűjtöttem és számoltam és még egy kicsit tovább gyűjtöttem, aztán gyűjtöttem még egy kicsit, mielőtt újra számoltam. Rengeteg eszpresszó, fesztivál-diéta és telekalkulált papírfecni után pedig ott álltam egyik reggel az ajtóban, és már csak egy valami húzott vissza: a 25 kilós bőröndöm.
Nekiindultam. Tudom, nem nagy dolog, vagy hát nem kiköltözni mentem vagy ilyesmi. Még. De azért mégiscsak. Na. Azért ez az ország messzebb van és valahol egészen máshol, mint a komfortzónám. Óriási szerencsém volt, hogy egy régi barátnőm szintúgy a japán-addikció tüneteitől szenvedett. Ő ugyanis mielőtt felmondott volna a munkahelyén Londonban és nekikezdett volna szeptemberben a japán szaknak, fogta magát és becsatlakozott az álmomba.
Az 'Ott találkozunk' jeligével indult a kaland, mert nyilván nem nehezebb megtalálni egymást a tokiói hipszter negyedben (vagy bármelyik másikban), mint a Moszkván az óra alatt. Vagyis most már kábé pont olyan nehéz... 9 órát dekkoltam az isztambuli reptéren, rettenetes kávékon és a Pánik című túlárazott könyv betűin tengődve, mert persze az iPademet nagyvonalúan otthagytam a poggyász checknél a BUD-on. Meglett amúgy.
Isztambultól nagyjából 12 óra az út. Ha kifogsz egy kisgyereket vagy esetleg két srácot, akik Ozorára tartanak (visszafelé sikerült beülnöm melléjük), akkor több. Sokkal. Főleg, ha énekelnek. Aztán megérkezel Tokióba. A repteret még elhiszed. Aztán kilépsz, és azt már nem. Megcsap a nedves meleg, a pára, rájössz, hogy ebben az információval terhelt világban hirtelen áthidalhatatlan vákuum képződött közted és az üzenetek között. Ránézel a kiírásokra, lenyűgözve lefotózod az italautomatát (mennyire ciki...), majd az esélytelenek nyugalmával felülsz egy buszra, mert az ott álló srác azt mondta az „Is this for Shibuya Excel Hotel?” kérdésedre, hogy: mata ka junn kachiki konichi nema te masto. Vagy valami ilyesmit. Ez pedig elég meggyőzően hangzott, úgyhogy azt gondoltad, akkor haladsz az árral.
Felültem.
Jól tettem. Viszonylag közel tett ki a busz ahhoz a címhez, ahol lennem kellett. Csak az a baj, hogy Tokióban a viszonylag közel attól függ, ki vagy és milyen állapotban. Én tagadhatatlan turista voltam, akiről mindenhonnan cuccok lógtak, izzadtam, vágytam egy cigire (de az utcán nem lehet rágyújtani), nem volt netem és rosszul lettem attól az ártatlannak tűnő zöldteától, amire a reptéren lévő italautomatából ruháztam be. Szóval felettébb nem voltam formában, de elengedtem a dolgot.
Mikor kiértem az utcára, irányba vettem a buszmegállót, mert azt felismertem. Kitoltam odáig a bőröndöt és ráültem, mert akkor addig se fájok. Kiugrott elém egy japán srác, könnyedén meglóbálta a kezét, és már ott is volt egy taxi. Hopp, na, akkor most én jövök. Kecsesen talpra álltam, és mint aki ezzel a mozdulattal született a világra, teljes természetességgel leintettem magamnak egy autót. Meglepődtem, mert meg is állt. Illetve azon is, hogy jobb oldalon van a kormány (a buszon kómáltam a zenémre) és automatikusan kinyílik a hátsó ajtó, ha a sofőr benyom egy gombot. Tehát ha az ember kicsit arrébb áll és nem veti rá magát a guruló reménysugárra, ahogy én tettem, akkor elkerüli a hasba vágást. Aztán elérzékenyültem, mert ilyen mélyen még sosem hajolt meg előttem senki, és mert imádnivaló csipkés huzat fedte az üléseket (egyébként minden taxiét)…
Kawaii, a cukiság imádata, ami minden japán vérében van. Ott és akkor megcsapott az előszele, de fogalmam se volt még arról, mi minden vár rám.
5 perc múlva ott is voltam, ahol lennem kellett, vagyis a taxis szemébe nézve ezt az infót szűrtem le. Kiborultam a kocsiból és nekiindultam az utolsó pár méternek. Zörögve és egyértelműen olyan jelenségként, amire egy fancy klub biztonsági őrei azt mondanák, hogy: NO. NO ENTRY. Capslockkal. Végig. Itt viszont egy lélek sem volt az utcán, mert már este 11 volt, és mert a reptéren kivettem a kontaktlencsém, mert fájt tőle a szemem.
Amit tudni kell: Tokióban nincsenek utcanevek. Számok, azok vannak. Viszonylagos rendszerben, de egy olyan állapotban lévő csajnak, mint én, totálisan dekódolhatatlanul. 5 Chome - 25 - 8, Jingumae, ismételgettem magamban, de káosz uralkodott a környéken. Vagyis inkább bennem. Tehát ez pont három számmal volt több, mint amennyit fel tudtam volna dolgozni. Barátnőmet nem lehetett hívni (valami gond volt a mobiljával), 6 órája nem ittam kávét és a bőröndöm olyan hangosan gurult, hogy az agyam remegett belé.
Aztán jött egy srác. Japánul, fiatalon, egyedül és békésen. Odamentem hozzá, ő pedig látta, hogy baj van. Elmeséltem neki ezt a rengeteg számot. Mondta, hogy itt lakik, megkeressük együtt. 25 perc után kiderült, hogy a szándék nem elég. Még neki sem. Úgyhogy hazakísértem, felugrott a telójáért és segítséget kert a Google-től. Megkapta. 5 perc múlva ott álltam az ajtóban, egy zabálnivalóan cuki kis ház előtt, és aléltan lerogytam a küszöbre. Rezgett a telefonom, üzenet érkezett. Egy otthoni barátnőm írt, hogy kedves utazótársam elindult megkeresni engem a környéken – és mivel nekem nem volt netem, ő meg nem tudott hívni, inkább haza Facebookozott, hogy valaki dobjon rám egy sms-t. Pazar. Visszaírtam, hogy én már a helyemen vagyok.
Nem sokat kellett várnom, mire az infó célba ért. Néhány perc múlva hatalmas sebbel-lobbal berontott az utcába a barátnőm és rám vetette magát. A lelkesedés ragadós. Óriási ölelés és szinte hisztériához hasonló boldogság. A hisztérikus zönge nem sokkal később ráadásul értelmet is nyert. Mint kiderült, a lány nem tudott jent váltani a londoni reptéren, az ATM cseszett pénzt adni neki, majdnem lekéste az átszállást, a telója lemerült délben és négy órát várt a Tommy Hilfiger kirakatában ülve az airbnb-s tulajra, mindezt hosszú fekete nadrágban, 43 fokban, Harajuku körzet főutcáján. Nos, ezek után egy szavam sem lehetett. Nem is volt. Bedőltem a lakásba, mind a 30 négyzetméterre, könnyezve meghajoltam a klíma előtt és ledobtam magamról az utazás terheit: mentálisat és fizikait egyaránt. Egy gyors fürdő után kiültem felfrissülni a teraszra. Ebből az lett, hogy kiültem a teraszra. Társam volt egy mosógép, néhány ruhacsipesz és a meleg. Tudom, mi is ismerjük a kánikulát, de ez más. Ez vizes. Ez támad. Nem baj...
- Akkor megyünk Kirinért Shibuyába (japán sör és bulinegyed)? - kérdezte a barátnőm.
- Naná. - válaszoltam.
És elkezdődött...
Folytatás következik!
Szöveg és képek:
Borítókép: Alex Robertson
Japán MÉG!
HA FIZETSZ, AZ NEM MEGCSALÁS - SZEXIPAR JAPÁNBAN
FELFALJUK ÁZSIÁT 3. - KANPAI IZAKAYA JAPÁN BISZTRÓ
FELFALJUK ÁZSIÁT 5. - FUJI JAPÁN ÉTTEREM
FELFALJUK ÁZSIÁT 6. - BAMBUSZLIGET JAPÁN ÉTTEREM
Kövessetek minket Bloglovin'-on is, hogy ne maradjatok le egyetlen blogbejegyzésről sem!
Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG
Instagram: @COLORCAM_M és @COLORCAM_WS
Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?
Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!
