Igyekszem humoromnál maradni, fiatal nőként általánosításoktól mentesen feszegetni egy mostanság közhelyek közé fulladt, nagyon is szem előtt lévő témát. Mindeközben szeretném magamat tartani ahhoz, hogy a ló egyik felén ácsorogva még mindig nem lehet lovagolni... 

Egyik, ugyancsak újságíró ismerősöm felháborodva osztott meg egy cikket, amit sok más fiatal lány éltetett. Az írás egy családi vendégségben töltött szituáción keresztül mutatta be, hogy a külföldi férj, milyen figyelmes is a feleségével. Eddig rendben is van, ez gyakorlatilag bármikor, bárhol, bármelyik párral megeshet. De a lényeg a magyar és a külföldi ember ábrázolásának különbségén volt, amivel - minden kődobálás nélkül - nem feltétlenül értenék egyet. 

Kezdjük ott, hogy ki is a megszemélyesített "külföldi férfi"? A szebbik nem tagjainak fejében most biztos, hogy nem az éjszakai gyrosos arca jelent meg, hanem egy sikeres, művelt üzletember képe vigyorgott rájuk, aki vacsorázni viszi őket, és még a kabátjukat is felsegíti. Mindkettő külföldi, pedig egyből szembe ugrik a különbség a valóban magabiztos úr, és a sajnálatos módon szerencsétlenebb sorsú éjszakai árus között. A gyrosostól félünk, azonban ha egy arab sejk akarna levenni a lábunkról gyémántokkal kirakott melltartókat ígérve, már a világ legmázlistább Jasmine hercegnőjének éreznénk magunkat. Ugyanez a sztori magyarral, franciával, bármely nemzet fiával. A különbség szerintem elsősorban a neveltetésben, a műveltségben és abban rejlik, hogy férfiaink sokszor akkor vannak igazán elemükben, ha sikerül megvalósítaniuk azt, amit elterveztek...

Szerelem két ember és nem két nemzet tagja közt szövődik. Ez lehet két olyan szerelmes, akik közül az egyik, országától távol, a másikéban leli meg a boldogságot, és legyen is csak így. Sok embernek viszont sajnos elég, ha valaki idegen földről érkezik, mert "ő" egyből menő; pedig ki tudja, milyen vénasszonypirító káromkodással küldi vissza a csicsergő madarakat a tojásba minden reggel. Az, hogy messzire megy valaki, vagy messziről jött még nem biztos recept arra, hogy megtalálja azt, amit igazából saját magában sem talál.  

Megint más, hogy kivel, hogyan bánunk, vagy milyen a neveltetésünk. Sokszor feszegetett állítás, hogy azok a férfiak, akik előtt biztos apakép állt, sokkal erősebbek, határozottabbak, ellenben azokkal, akiket az előbbi híján elkényeztettek és sose tanulták meg mi is az, férfinak lenni. Ebben biztos vagyok, hogy sok igazság van, ahogy abban is, hogy ehhez még nem kell más ország törzsgyökeres lakójának lenni. Mindenhol vannak felelősségteljes férfiak, akik minden körülmény ellenére is vigyáznak a csemetéikre, ahogy vannak olyanok is, akik a gyerek szó hallatán Superman gyorsaságával tanulnak meg kereket oldani. Ez pedig akárhol a világon meg fogja határozni, hogy ki, milyen értékrendet követ majd. 

A sztereotípiák szajkózása közben rendszeresen megfeledkezünk egy fontos tényről: hogy a szereplői emberek, tele érzésekkel, múltbeli történésekkel, tapasztalatokkal és célokkal. Már csak ezért sem lenne szabad általánosítani, hogy egyik nemzet fia ilyen vagy olyan. Sose lesz ugyanolyan. Vannak kulturális vagy rituális különbségek, de a pohár alján mindig ott lesz ugyanaz a teljesen egyszerű és természetes érzés: szeretjük a másikat vagy nem. Ha szeretjük, és jól érezzük magunkat vele, ösztönösen a kedvére fogunk tenni, ha pedig már nem, de még gyengék vagyunk emelt fővel bevallani, hogy mindenkinek jobb lenne a másikat elengedni, akkor a legmérgezőbb dolgokkal fogjuk egymást megfertőzni  - és amíg egy ilyen kapcsolatban benne vagyunk, a világ se lesz elég nagy menekülni... 

A kérdés viszont nyitva marad, hogy vajon mi magyar nők milyenek vagyunk? Egyformán tökéletesek vagy egyformán tökéletlen szajhák? Mit érzünk, amikor általánosítanak minket: a magassarkúnkért buta libáknak tartanak, a zárt felsőkért aggszűznek és sorolhatnám, amit nap mint nap kapunk. Legjobb lenne megtalálni a kettő közötti középutat, és végre egyszer rendesen ülni azon a lovon ahelyett, hogy a hasa alatt próbáljuk szidni a másik oldalát.

A cikk, amire ezen írás reflektált, itt olvasható.

Brigitte Pozsgai 

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

 Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!