Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni
részlet
Könnyű annak, aki csontos, sovány,
az látja a saját érzelmeit,
ahogy futkosnak benne, mint svájci
kirakatban a modellvonatok.
Vékonyak, gyorsak, jól követhetők.
A sorompócska mindig lecsapódik,
mikor arra robog a gyűlölet,
nem tompítja a csattanást a zsír.
Ne kritizáljuk más emberek külsejét, még jó szándékból se!
Volt, hogy megírtam ezt már, azt hiszem tompábban és jóval finomabban. Közben meg vannak dolgok az életben, amit igenis nevén kell nevezni, különben egyrészről sosem fog változás történni, másrészről viszont van, amit lehet kerülgetni, de aztán újra és újra jön. Az üzenetem pedig nagyon fontos, nemcsak a hasonlóan törékeny nőknek, lányoknak, férfiaknak, mint amilyen én vagyok, hanem akik bármilyen formában eltérnek a normáltól, átlagtól (hozzátenném, már ettől kiráz a hideg, mert mi is valójában az átlag?). Nem beszélhetek az ő nevükben, de a sajátoméban igen és fogok is, azért is, mert 35 évig csöndben voltam és minden egyes megjegyzést mosollyal próbáltam elintézni, vagy csak 'essünk túl rajta' és elhadartam a történetemet és a komplett családfát, vagy bizonygattam a negatív leletemet, hogy végre mindenki nyugodjon le.
„Hogy maga milyen sovány!?!?”
Azt gondolom, nagyon nagy gond van, leginkább a fejekben. Miért gondolják azt emberek, hogy attól, hogy valaki sovány, attól erről lehet beszélni és kell is. Miért vitatnám meg egy vadidegennel vagy egy alig ismerőssel a súlyomat? Miért érzi úgy bárki, hogy ehhez köze van, köze lehet? A saját testünkhöz kizárólagos jogunk van, másokét tiszteletben tartani pedig kötelességünk. Én mégis hányszor magyarázkodtam mosolyogva próbafülkékben a súlyom miatt, miután az eladó megjegyzést tett rá: „hogy maga mennyire sovány”. A köztudatban úgy él, hogy ha a soványságot tesszük szóvá, az nyilván nem bántó, pedig de! Pont ugyanannyira nincs hozzá senkinek semmi köze és ugyanakkora tapintatlanság, mintha bármilyen más jól látható eltérés lenne rajtam és arra irányulna megjegyzés. Továbbá az okokat, ha esetleg vannak, nyilván nem egy vadidegennel vagy egy eladóval akarnánk megvitatni.
De akkor kezdjük az elején. Amióta az eszemet tudom, ilyen vagyok. Gyerekkoromban arra neveltek, hogy fogadjam el magam és hogy a szépség sosem lehet egyforma, mert különbözünk. Nagyon nehezen épült ez be, mert a gyerekek igenis kegyetlenek, a kamaszok pedig különösen. Aztán persze felnősz és megtanulod tartani magad, megtanulod, hogy mi áll jól és mi az, amiből előnyt kovácsolhatsz, megtanulod elfogadni, hogy bármennyire szeretnél is belesimulni az átlagba és észrevétlen maradni, ez sosem fog sikerülni, megtanulod, hogyan emeld ki előnyös tulajdonságaidat és megtanulod, hogy mi a valódi érték. A megjegyzések és a jóakaró kérdések viszont csak nem múlnak. Van aki durván, van aki humorral kezeli. Azt hiszem én mindig inkább az voltam, aki a cukiságával próbált egy-egy ilyen helyzetet feloldani. Nem éreztem, hogy nevelnem kéne bárkit, csak egyszerűen túl akartam esni ezeken a beszélgetéseken, mert abban bíztam, ha egy emberrel ez megvolt, akkor elrendeztük és többé nem lesz téma. Nagyot tévedtem.
„Fanni, Te fogytál!?”
Az őszinte válaszom pedig az, hogy nem tudom, nincs otthon mérlegem. Jó 15 éve, amikor annyira akartam illeszkedni, mindent megtettem azért, hogy másmilyen legyen a testem, mértem a súlyom és minden dekának örültem. Ám valódi, drasztikus változás nem állt be az állapotomban. Ma már nem mérem magam. Így bármelyik irányba való pár kg ingázást csupán a ruháimon érzek meg. Azok, akik évek óta ismernek, nyilván szembesülnek vele, hogy sosem voltam más alkat. Így alapvetően nem is értem a kérdést, és hiába tűnik úgy, mintha aggódásba lenne becsomagolva, akkor sem hinném, hogy egy liftben nekem erről beszélnem kéne, legalábbis úgy, mintha az időjárásról csevegnénk. Nem értem, miért szorítanak bele egy olyan helyzetbe, hogy velem valami baj van, mert az ember egy idő után ezt kezdi érezni, rutinból magyarázkodni és védekezni kezd, még akkor is, ha nagyjából rendben van magával. Továbbá, ha fogytam volna, akkor sem tartozik senkire, csak arra, akire akarom, hogy tartozzon.
„Jobb, mintha kövér lennél!”
Nem hiszem, hogy jobb és rosszabb helyzetet kellene felállítani, vagy magamat valamihez képest kellene mérni, definiálni. Tudom én, hogy „vigasznak” szánják, de nem az. Egy normális világban, egy idealizált világban hiszem, hogy nem beszélnénk erről, hogy az embereket olyannak fogadnánk el amilyenek és nemcsak néznénk, de látnánk is őket. Kopaszodni kezdtél? Sportolsz Te eleget? Semmi közöm hozzá és jó esetben nem a külsőd alapján ítéllek meg, hanem emberi tulajdonságaid miatt szeretlek vagy sem.
„Bezzeg Te azt és annyit ehetsz, amennyit akarsz!”
Persze annyit, csak éppen van egy aprócska tévedés benne. Szeretem a testem, szeretem hogy „szolgál” engem és ezt úgy hálálom meg neki, hogy igyekszem nem szarral tömni tele, mert kölcsönösen függünk egymástól. Ha nap-nap után kólát innék és chipset ennék, nem tennék túl jót magamnak, lehet hogy pár kilóval több lennék (talán), de hogy a szervezetemet gallyra vágnám, az is biztos. Kösz, inkább nem!
„Csak irigykednek!”
Nem hinném, hogy kellene bármire is. Ebben a testben, amiben élek, sokáig nem értettem ezt, mint ahogy azt sem, miért akarna bárki is olyan lenni, mint én. Ma már elfogadtam a saját karakteremet és látom a saját egyedi szépségemet. De továbbra sem hiszem, hogy mások esetleges irigysége ebben bármilyen szerepet is betöltene, csupán megideologizált vigasz lehet, annak is sovány.
Azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna ez az üzenet. Azokhoz, akik kapják és azokhoz is, akik kimondják ezeket a mondatokat. A megítélés oka bármivel helyettesíthető, mert alapvetően nem a soványságon van a hangsúly. Azt szeretném, ha tudnánk változni és változtatni, ha nem ragadnánk bele évekre szerepekbe, ha tovább tudnánk gondolni egy-egy berögzült mondatot, ha kicsit átgondolnánk a kérdéseinket, ha végre felmérnénk, hogy mihez van valójában jogunk és meddig mehetünk el a jó szándék köntösébe bújva.
Végezetül pedig egy történet. Évekkel ezelőtt valakinek feltettem az alábbi kérdést egy vizsgálat után: - Akkor lehet, hogy emiatt vagyok ilyen sovány? A válaszára a mai napig emlékszem: Fanni, én nem látlak soványnak, igen, orvosi értelemben és talán a BMI Indexed alapján abba a kategóriába tartozol, de én nem látlak annak. Tudod ez olyan, mintha egy bálnára azt mondanánk, hogy kövér. Pedig ő csak egy bálna és a bálnák ilyenek. Vagy ha egy kígyótól megkérdeznénk, hogy miért ilyen hosszú?!
Baksa Anna barátnőmet idézve: „általánosságban a női test közkincs, mindenkinek van (rosszalló) véleménye, akárhogy is nézel ki. Ha vékony vagy, ha sovány, ha sportos, ha lágyabb, ha van gyereked, ha nincs, ha fested magad, ha nem, ha bármit csinálsz, úgy méregetnek az emberek, mintha bármi közük lenne az életedhez, a kinézetedhez, és mintha a legfőbb vágyad lenne pont a méricskélőnek tetszeni.”
Borítókép: pexels.vom
Audrey Hepburn-kép (alsó)
többi: Fanni :)
És ezt olvastad már?
Légy bátor, de ne légy túl vakmerő! - Testodüsszeia
Ujjal kinyalt kaviár - avagy a túlreagált szingliség problémája
Kövessetek minket Bloglovin'-on is, hogy ne maradjatok le egyetlen blogbejegyzésről sem!
Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG
Instagram: @COLORCAM_M és @COLORCAM_WS
Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?
Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!
