Sosem voltam még Balin. Ha eszembe jutott Indonézia, felderengett bennem valamiféle beazonosíthatatlan eredetű derű, mintha a név puszta csengése hozta volna magával.

Ismerem magam: eléggé skorpió vagyok. Nagyon szeretem a saját társaságomat, impulzív vagyok és szenvedélyesen akarok. Tele vagyok izzasztó gondolatokkal, a sarkítás és a túlzás iránti ösztönös függőséggel, de mindeközben sokszor végtelenül érdektelennek hatok, és a kedvesség nyomát sem mutatom.

Nem vagyok egy egyszerű eset. Se a világnak, se a barátoknak, se saját magamnak. Mint ilyen, a másfél évvel ezelőtti tokiói utam során végtelenül kellemesen és otthonosan éreztem magam. Az érintés, az érzékiség, önmagában véve az emberi közelség igénye csak halványan dereng a fővárosban. Csupán két hetet töltöttem ott, tehát nem kinyilvánítok, csak saját emlékeimet ízlelgetem. Lüktet és forog a város, de nem az individuum, hanem a túlzás, és a sokszor mindenféle európai logikát felülíró életstílus közösségekbe formáló ereje körül: legyen szó divatról, étkezésről vagy az éjszakai életről. Önmagában véve minden rettenetesen letaglózó, ugyanakkor mérhetetlenül lelketlen.

A külsőségek szerepe a szenvedélybetegség határát ingerli. Az ember önmaga – és az egész tokiói lét - lekötelezettje és egyben alakítója. A büszkeség ott rejlik minden utcasarkon. És ez a szerep a társadalom széles körében tudatosan ápolt és örömmel, bátran vállalt. Az ember egy jól megformált műalkotás, egy határozottan körvonalazott énkép – és bár e körvonalak minden más, általam megtapasztalt kultúrához és érzelemvilághoz képest szinte elborzasztóan tágak, ugyanakkor pont emiatt a szubjektum, a részletekben rejlő ’ÉN’ értéke és jelenléte elporlad.

Vonzódtam Tokióhoz. Feldúlt, kizökkentett, fellazított és magába húzott. Felizgatott, de nem érintett meg. Minden sarkon úgy éreztem, megbicsaklik az értékrendem. A giccs, a kawaii (cukiság) hömpölygő áradata engem is átmosott. De valami hiányzott. Nekem. Tokió nem ültetett le egy pohár borral az asztalához, nem mosolygott rám, és karolta át a vállam, hogy érezzem magam otthon. Olyan voltam, mint a listára felfirkantott VIP, akit szívesen látnak, de a nevét se tudják.

Talán pont emiatt ébredt bennem a vágy valami, valaki – még én sem tudtam – után, akinek én, mint Eszter számítok. Aki nem prezentálja magát, hanem mint egy kisgyerek, kérdez: Miért vagy te az, aki vagy? Miért vagy egyedül? Miért vagy itt? Miért hiszed azt, hogy ismered magad? És miért nem engeded –bárki másnak vagy akár saját magadnak-, hogy e hitedet megkérdőjelezzék, megkérdőjelezd? Mitől félsz? Miért ragaszkodsz a sablonjaidhoz? A napi ritmushoz? Miért hiszed, hogy ez vagy Te? És miért NEM hiszed, hogy mindennél sokkal több vagy esetleg más van ott, ahova sosem néztél?

Bali feltette nekem ezeket a kérdéseket – az esti séták ölelésében, a helyi kéregető gyerekek pillantásában, a rizsföldek üvöltő zöldjében, a hinduizmus felemelő mesevilágában, a helyi emberek mosolyában, a mély meghajlásokban, a kacskaringós utcák útvesztőjében, a párás dzsungel leheletében, a szentélyek meleg csendjében és a mélybarna balinéz kávé kavargó aromájában.

Beemelt egy másik, egy új történetbe, ami mégis kezdetektől fogva hozzám tartozott. A legtisztább tükröt tartotta elém, amibe valaha belenéztem.

Mindig is magányos ember voltam. Gyerekként a telefonon lógtam, és a másik oldalon vonalban lévő levegőnek meséltem történeteket, miközben az öcsém próbált minden lehetséges eszközzel rávenni arra, hogy játsszak vele. Kevés sikerrel, mert képzeletbeli barátom is volt, akivel sokkal jobban kijöttem. Játék Eszter ugyanis, ha ne adj isten, nyerésre állt a társasjátékban, akkor könnyedén elhitte nekem, hogy igazából én vagyok ő, és szépen helyet cseréltünk a tábla mellett. Vagyis én felálltam, és átültem a másik oldalra nyerni.

Bújtam a könyveket, továbbfűztem őket, velük álmodtam, és bennem éltek. Az Utolsó Egyszarvú, a Csillagkő és a Végtelen Történet máig ott pihen az ágyam mellett, és minden újraolvasásánál megannyi új árnyalatot hoz még most is az életembe.

Nem tudom, miért lettem ilyen. Sőt, azt sem, hogy akiről hiszem, sőt, magabiztosan állítom, hogy ez vagyok én...valóban ő az én? Nehezen rajongok, és nehezen kötődöm. Egész életemben szerettem egyedül lenni, és ez a fajta egoizmus – vagy nevezzük bárminek (önzőség, ridegség, önteltség, sajnos bármit rá lehet húzni, még ha nem is szívesen azonosulok vele) sokkal könnyebb és bizony izgalmasabb volt, mint felismerni bárki vagy bármi másban az értékeket, ha azok nem rántottak magukkal már az első pillanatban – mint gyerekkorom meséi, versei és álmai.

Bali kinyitott, mint egy könyvet.

És ebben nem volt semmi mesterkéltség, semmi tervezettség. Senki nem akart megváltani, de minden és mindenki törődött velem. Senki nem kínált egzakt válaszokat, de hát nem is voltak egzakt kérdéseim. Egyszerűen csak az ottani élet részévé váltam. Bekapcsolódtam abba a szimbiózisba, amely ott lüktet ember, természet és a mindezeket tápláló, összekötő energia között. Felesleges elkeresztelni ezt bárminek, mert lekorlátozzuk az értelmezési lehetőségeket. A szigetet átitató hinduizmus milliárdnyi szemcsére szertehulló képzeletvilága, mint a vér pumpálja a mindennapokat. És benne mindenkit.

Bali egy hindu sziget, az indonéz világ muszlim ölelésében. Ubudban, amely a sziget kulturális origója, például nem is találunk mecsetet. Nem épülhet. Ugyanakkor ez nem ok a harcra vagy az ellenszenvre. A vallás itt minden porcikájában egy megzabolázhatatlan fúzió, amely benne él mindenkiben - és a kérdésnek még csak relevanciája sincs, hogy a te szíved kihez imádkozik. Hogy milyen néven nevezed. A vallás itt sokkal inkább egy érzés. Nem választás kérdése, hanem születéstől fogva tart és körbeölel. Nem kérdés, hanem lételem, mint a levegő. És mint ilyen, a nyelve univerzális, az átélés élménye pedig mindenkié. Valahogy úgy, mint az igaz szerelem. Mindenki másban találja meg, de ettől még egyik sem igazabb a többinél. Ezt a mindent körbefogó, és mindennek célt adó igaz szerelmet lehet megélni Balin. A párbeszédekben, a folyamatos utcai zenélésben, ünneplésben, a mosolyokban és a végtelenül békés páratengerben. Ahogy Putu mondaná, aki körbeutaztatott a szigeten: „Isten itt nagyon boldog lehet, mert 0-24-ig, a hét minden napján neki csináljuk a bulit”.

És ennek a dallamnak olyan íze volt, mint egy szintetizátor után Steinway-re váltani…

Folyt. köv. 

A teljes Tokió-kaland itt:

MYTOKIÓ - VALLOMÁSOK A JAPÁN FŐVÁROSRÓL, 1. RÉSZ

MYTOKIÓ - VALLOMÁSOK A JAPÁN FŐVÁROSRÓL, 2. RÉSZ

MYTOKIÓ - VALLOMÁSOK A JAPÁN FŐVÁROSRÓL, 3. RÉSZ - DIVAT

MYTOKIÓ ÉJSZAKA - VALLOMÁSOK A JAPÁN FŐVÁROSRÓL 4. RÉSZ

MYTOKI ÉJSZAKA - VALLOMÁSOK A JAPÁN FŐVÁROSRÓL 5. RÉSZ

Kövessetek minket Bloglovin'-on is, hogy ne maradjatok le egyetlen blogbejegyzésről sem! 

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: @COLORCAM_M és @COLORCAM_WS

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!