„Japán az ellentétek országa, ahol a hagyományos és a modern békésen megfér egymás mellett, sőt kiegészíti egymást” – szól minden ismeretterjesztő film bevezetése erről a távoli országról… és ez teljesen igaz.

Először is három elképesztő dolgot szeretnék elmondani Japánnal kapcsolatban: Elképesztően messze van, nyáron elképesztő hőség van, és Tokió egy elképesztően jó hely!

Miután júliusban elindultam a Liszt Ferenc reptérről és augusztusban odaértem a tokiói Narita repülőtérre – a hó legvégén megkezdett röpke 17 órás útnak köszönhetően – az első benyomásom pontosan az volt, amire számítottam. Rekkenő hőség és nem európai tüdőnek való páratartalom. Hogy a mezei turista ne olvadjon el egy ültő helyében, minden sarkon italautomata található, amely 100-160 yen bedobásával működik.

Ugyanígy, a hőguta megelőzése érdekében az üzlethelyiségekben és a vonatszerelvényeken kisebb hóvihar tombol. Néhány épület annyira erősen van légkondícionálva, hogy a kintihez képest 18 Celsius fok különbség is lehet. Ennek ellenére büszkén mondhatom, hogy egyszer sem fáztam meg a boltokban eltöltött megannyi mélyhűtött óra ellenére.

A második benyomásom az volt, hogy Japánban minden hihetetlenül jól meg van szervezve – ez már három hetes tartózkodásom legelején feltűnt.

Minden közterület és intézmény – nem csak a repülőtér – tele van feliratokkal (angolul és koreaiul is), melyek hatékonyan irányítják az embert úti célja felé. A mozgólépcsőn kivétel nélkül mindenki a bal oldalra áll, hogy a gyorsabb léptűek gond nélkül elsuhanhassanak a jobb oldalon – ez gyakran kapóra jött, ha későn indultam el otthonról. A sorok hosszúsága a pályaudvarokon és az üzletekben valójában nem jelent annyi várakozási időt, mint amennyit Magyarországon jelentene, mert egy négyzetméterre átlagosan 6 alkalmazott esik.

Egész Tokióra, sőt egész Japánra jellemző a gyorsaság. Különös tekintettel a szupervonatokra, melyek két óra helyett 20 perc alatt érnének el a Déli Pályaudvarból Siófokra, amennyiben itthon is közlekednének. A Hikari expresszt, mellyel egyik hétvégén Kiotóba mentem, az egyszerűség kedvéért Fehér Sárkánynak is lehetne hívni, de még ez sem adná vissza azt a szélsebes, sínekhez kötött repülést.

Fényképezni nem tudtam a vonatról, mert az alagutak és a nyílt vágányszakaszok túl gyors egymásutánban váltakoztak, hogy el lehessen kapni egy megfelelő pillanatot a rizsföldek és kisebb települések békéjéből. Annál több képet készítettem Kiotóban a lélegzetelállító Arany Templomról és az éjjel, erős esőzés közepette meglátogatott Inari templom környékéről, amely egy kisebb hegy, rókáknak szentelt szentélyekkel borítva, ahol a felfelé vezető utat narancssárga kapuk ezrei szegélyezik.

Az utazásom alapvető célja a japán nyelvtanulás elkezdése volt egy három hetes nyelvtanfolyam segítségével, melyre minden hétköznap kilenctől egyig került sor, így sok időm maradt városnézésre, bevásárlásra és a legérdekesebb helyek meglátogatására.

Egy említésre méltó hely azonban kimaradt a barangolásaimból, méghozzá az Akihabara kerületben található „Maid-Cafék” valamelyike. Sokat látott tokiói iskolatársaim elmondása szerint tényleg olyan szokatlan hely, mint ahogy sejtettem: gyakorlatilag egy kávézó, ahol csipkés szobalány ruhába öltözött pincérleányok szolgálják föl a méregdrága frissítőt és tánccal, énekkel, aranyos gesztusokkal igyekeznek szórakoztatni a vendégeket.

Az én célpontom más volt, egy Usagi-Café, vagyis egy házinyúl-simogatóba oltott kávézó ahova sajnos nem tudtam bejutni, mert éppen tele volt – becslésem szerint 8 emberrel a kis apartmanban. Ugyanígy létezik macskasimogató és bagolysimogató kávézó is, ahol szelíd, kissé életunt kisállatok társaságában szürcsölhetjük üdítőnket. (Remélem, a következő lépés nem egy jól átgondolt sündisznó-café lesz…)

Az gasztronómiát nem hagyhatom említés nélkül: A japán édességeknél igyekeztem tartani a 3 méteres vegyi-biztonsági távolságot, valamint előrehaladott csokoládé-elvonási tüneteimet tartózkodásom alatt nemigen volt alkalmam pótolni, no de ennyit a rosszról, ugyanis olyan isteni tempura udont (kiadós rákos tésztalevest) ettem, hogy mind a két evőpálcikámat megnyaltam utána! Egyszer volt alkalmam elmenni egy tradicionális szusi étterembe is, ahol egy bárpult-szerű nyitott konyha körül kell helyet foglalni és a középen álló séf egyenként rakja elénk a 15 fogásból (falatból) álló vacsorát, melynek minden darabja egy strófa a tengeri állatokról szóló ínyenc költeményben. Korábban nem gondoltam volna, hogy a tengerisün belseje sárga és hogy a vörös kagyló belseje valóban vörös – hogy csak a legízletesebb egzotikumokat említsem.

Az odaadó család, amely tartózkodásom alatt otthonának vendégszobáját kölcsönözte nekem, egy 50 éve épített házban lakik. Akkoriban bizonyára nem számítottak 184 centi magas vendégekre, mert ugyan a belmagasság 3 méter, minden egyes ajtónál le kellett húznom a fejem, máskülönben úgy jártam volna, mint első két nap, amikor többször is megérezhettem a felső ajtóléc gondoskodását a koponyámon. A pályaudvarok bizonyos lépcsőin is érdemes a magasabb személyeknek 40 fokos szögben hátradőlni lefelé menet, ha fejüket biztonságban akarják tudni.

Tokió minden említésre méltó részét bejártam és sokféle, csak Japánra jellemző szubkultúrát figyelhettem meg az utcákat átszelve, mégis azt kell mondjam, hogy a tokiói népviselet egyáltalán nem kimonó és szalmapapucs, mint a régi szép időkben, hanem öltönynadrág, elegáns fekete cipő és világos ing. Az utóbbi időben már nem kötelező a nyakkendő viselése a munkahelyeken, ennek köszönhetően egyetlen egy, a vonaton szundikálva munkába igyekvő emberen sem láttam, hogy viselné, pedig minden nap legalább kétszer igénybe vettem a felszíni metró jellegű vasutat. A vasúton utazó ember jellemzően két dolgot csinálhat. Vagy a csúcstechnológiás telefonjának képernyőjét simogatja, vagy az alvással küszködik, illetve alszik, és közben úgy dülöngél, mint nádszál a szélben. Részemről maradt a zenehallgatás, de nem azért, hogy kizárjam a folyamatosan beszélgető utasok zaját, ugyanis alig páran beszélgetnek a tömegközlekedési eszközön.

Miután visszatértem Japánból, az első gondolatom az volt, hogy mennyire hiányozni fognak a kedves és segítőkész emberek, beleértve az engem vendégül látó családot, és a nyelviskolában megismert nemzetközi csapatot, és hogy minden helyet megnéztem-, bejártam-e, amit szerettem volna és mindenkinek hoztam-e szuvenírt, aki a listámon szerepelt. A második gondolatom egy kiadós adag rakott krumplira irányult…

Németh Bálint

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: COLORCAM_MAGAZINE

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!