Indonézia íze - Anti-útikalauz, 2.rész

Megjelent: 2017.01.19. 15:45
Írta: colorcam

Ubud. A sziget kulturális szíve. Mélyzöld pálmalevelek, a földön sodródó virágszirmok, számtalan gyermek, hömpölygő kánikula és a szelek szárnyán suhanó scooterezők. Itt laktam, köztük laktam. A közlekedés valóban kaotikus. “Persze, vannak szabályaink…” – mondta Putu, a helyi idegen- és zenei (autó)vezetőm, akivel a balinéz retrodisco pattanó és mulatós ütemeinek hátán szeltük át nap mint nap a szigetet. “…, de tudod, ezek csak szabályok” adta meg a kegyelemdöfést az érvelésének, és én teljességgel megértettem, mit akar mondani.

motorbike-bali_1.jpg

Mindenhol két keréken száguldoznak az emberek, sokszor behatárolható menetirány nélkül. Balin elvileg 16 éves kor felett lehet jogosítványt szerezni és motorra ülni, de hát ez is csak egy szabály. Mindenhol taxik süvítenek a scooterek sosem csillapodó folyamában (bár felismerni nem nagyon lehet őket, mert a sofőrök az utcán állva, egy táblát feltartva kínálják a szolgáltatást; megkülönböztető jelzése az autóknak csak elvétve van), és az emberek nem azért dudálnak, mert gond van, hanem mert egy tűéles és beláthatatlan kanyar előtt mégiscsak illendőnek érzik jelezni, hogy ők márpedig jönnek. Hátha közeledik valaki a másik oldalon.

img_20160907_170651.jpg

Itt a családi scooter egy valóban komplex megoldás, ami a 2 az 1-ben szűkös határát akár a 10 az 1-ben merészebb kompozíciójáig képes bővíteni: annál több embert bír el, minél több gyerek van a családban. Plusz a napi nagybevásárlás teljes termését. A motor sokszor ki sem látszik a rajta ülők alól, de a kisgyerek középen mégis teljes békében nyomogatja a mobilt. És mennek amerre látnak, balról, jobbról, sokszor olyan közel egymáshoz, hogy a sisakok szinte összekoccannak. Nem baj. Azért mindenki rágyújt a bukósisak rejtekében.

Bali úthálózata legalább annyira kaotikus, mint az azt használók közlekedési kultúrája. Denpasaron és Kután kívül nem nagyon találunk autópályához hasonlatos képződményeket. Éppen ezért, ha belebotlunk egy családi vagy banjar ünnepségbe, a közlekedés befagy. Szó szerint. Nincs kerülőút, visszafordulni esélytelen. Meg kell várni, amíg a békében éneklő és vonuló, sokszor több száz embert számláló Visnu, Siva, Brahmá vagy valamelyik másik isten tiszteletére összeverődött emberfolyam lehömpölyög az úttestről. Ez sokszor akár fél órába is beletelik. Isten dicsőítését nem lehet elsietni, ugyebár. És ez így van rendjén. Nincs szitokszó, nem dobolnak az ujjak türelmetlenül a motor kormányán. Mélységes tisztelet - az van, és az a kellemes érzés, hogy az adott ünnepség jelentősége vitán felül áll. Mert Istennek szól. Tehát várunk.

Amit tudni érdemes az itteni közösségekről. A család szent. Mindenkinek szerepe, vállalása és története van. Balin máig rengeteg gyermek születik, egy családban átlagosan 2,7. Ez lelketlen statisztika persze, 2,7 gyerek elég bizarrul hangzik. A négy első gyerek mindig ugyanazt a nevet viseli. Az elsőszülött Putu, aztán Katek, Komang és Ketut. És ez teljesen független a nemtől: lehet a baba épp lány vagy fiú. Persze emellett más nevet is kapnak, hogy azért valahogy meg lehessen különböztetni őket. Ez már lehet bármi: akár David, akár Dzsennifer… Éppen ezért Balin nagyjából mindenkinek van beceneve, hogy ne uralkodjon el a tökéletes káosz. Az ötödik gyermek után pedig ismét fordul a ciklus és kezdődik minden előlről, Putuval.

A családok banjarokba tömörülnek. Ez – saját megfogalmazásom szerint – a világ legbékésebb maffiája. Ezek a közösségek fogják össze az egy-egy településen élő családokat. De nem csupán összefogják: a közösség szó ugyanis szó szerinti jelentéssel bír. Közös a fájdalom, sokszor a pénz, közös a cél, az öröm, az élet. A banjar vezetőjéhez kell fordulni, ha valaki helyi vállalkozást szeretne indítani, a banjar vezetőtől kell hitelt kérni, és neki is kell visszafizetni. Nincs kamat, sőt jogi retorzió sem. Amennyiben valaki képtelen megadni az adósságát, a megszégyenítés eszközével élnek, és ennél súlyosabb büntetést el sem tudnak képzelni. A megszégyenítés elemi ereje itt még nem tompult el: ha ezt szenveded el, hiteled és egyben az egész életed porrá hullik mindenki szeme előtt. Úgymond morális halottá válsz a közösségedben.

ob_ee5905_p1050977.jpg

Ugyanez az erős kötődés és egymásra utaltság köszön vissza betegségnél, házasságnál, születésnél – a küszöbödön áll a fél falu, ajándékokkal, egy jó szóval, áldással megpakolva. Ez a közösségi érzés csorog át a mindennapokba is. “Tudod, itt nincs olyan, hogy engedélyt kérnek, hogy elvihessék a motorodat. Itt bejönnek hozzád, és elviszik. Aztán, ha legközelebb szükséged van valamire az ebédhez, csak átmész a szomszédhoz, és kiszolgálod magad.” mesélte Adrienn, aki két éve költözött ki Budapestről a férjével, hogy új életet, egy hozzá közelebb álló életet kezdjen. “Persze. Az első hónap után szétfoszlik az érzés, hogy itt minden könnyedén zajlik. Az ember szervezetéből kiürül az otthoni ízvilág, megborul, átalakul. Nincs ember, aki ne kapna valamiféle gyomorrontást vagy kínzó betegséget, amikor a lelke mellett a fizikai valója is asszimilálódni kezd. A bogarakat is rendkívül nehéz megszokni, már ha valakinek fóbiája van. Hiába, azok jönnek. Mivel itt nincs szigetelés, mi körberagasztottuk az összes nyílászárót. Az undor persze enyhül egy idő után. Ráadásul néhány rúpiáért minden marketben árulnak egy csodakrétát, ami valóban hatásos.”

Tanúsítom, hogy így van, mert én is vettem. A színes gyerekkrétához hasonlító kis csomagban 5-6 fehér kréta bújik meg, teletöltve idegméreggel, ami az emberre egyáltalán nem veszélyes, ugyanakkor, ha egy bogár – legyen az bármilyen – átsétál rajta, néhány centiméter után vége van. Kipróbáltam a hotelben. Működött.

“A gekkóktól pedig ne ijedj meg.” – folytatta. “Sokszor megbújnak a szobában, este fel is ébredhetsz rá, hogy kattogni kezdenek, mint egy vekker. De ártalmatlan kis lények. Rád nézve. A szúnyogokat viszont felfalják.” Így, mivel engem csak az ízelt lábaktól fog el az undor, a hálószoba árnyékában megbúvó, este “dumáló” gekkóval tökéletes boldogságban éltünk egymás mellett.

img_20160907_100559.jpg

Egy három csillagos villát foglaltam, reggelivel. Kicsit kijjebb a centrumtól, de a hotel által biztosított ingyenes shuttle busznak köszönhetően mindössze 10 percre. Hajnalban érkeztem meg, nagyjából reggel 1 óra magasságában. Két helyi férfi várt, nagy meghajlások és öröm közepette, hogy a szobámhoz kísérjenek. Amikor kinyitották az ajtót – az ajtót, ami még nem is a házba nyílt, hanem a saját kertembe!!! – akkor szégyen, nem szégyen, elbőgtem magam, és megöleltem a közelebb állót. Az ember ritkán – én legalábbis ritkán – érzem magam otthon már az első pillanatban. Az otthon más mint egy lakás, mint egy albérlet. Sőt, egyetlen olyan barátnőm van, akinek a lakása számomra otthon. Nem tudom megmagyarázni, hogy ha nem az, akkor miért nem az. Így azt sem, hogy ha otthont érzek és látok, akkor az miből fakad. Az ember személyisége itatja át, az ott megélt történetek vagy pont a még meg nem élt történetek? Lehet, mindez együtt.

Amikor beléptem a villába, úgy éreztem, rám várt. Nem csupán meg volt vetve az ágy: nekem volt megvetve az ágy. Bekapcsolódtam egy történetbe, ami kezdettől fogva hozzám tartozott. Sötétbarna, bőrkötéses könyv, arany betűkkel belenyomva: A szoba. És benne egy elhagyatott szoba története, aki évek óta várja, hogy hazatérjen hozzá, akihez tartozik. Én. Ez a könyv, aminek a létéről nem is tudtam, nyílt ki előttem Balin, és nekem csak be kellett lépnem a sorok mögé, közé. Egy saját történet nem feltétlen ott íródik, ahol vagy; és nem is csupán egy saját történeted lehet. A világ tele van olyan helyekkel és életekkel, amiknek és akiknek a meséjében neked is helyed és szereped van. És ha rábukkansz (keresed!) az ilyen félbehagyott, a te jelenlétedre váró mondatokra, szertehagyva és megpihenve a világ, a mindennapok különböző szegleteiben, akkor érzed igazán, hogy a történeted végtelen...

 

Folyt. köv.

 

Borítókép: www.tourfrombali.com

Család-fotó: en-asie.over-blog.com

 

További képek, videó és szöveg: 

 15970432_10208611989489182_836900280_n.png

Minden, ami Bali: 

Indonézia íze, Anti-útikalauz, 1. rész

Ízek, érzések, Indonézia

Újra Bali - Mert van úgy, hogy visszavárnak 

  

Kövessetek minket Bloglovin'-on is, hogy ne maradjatok le egyetlen blogbejegyzésről sem! 

  

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: @COLORCAM_M és @COLORCAM_WS

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!

A bejegyzés trackback címe:

https://colorcam.blog.hu/api/trackback/id/tr2112135739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.