Újra Bali - Mert van úgy, hogy visszavárnak (erősen szubjektív tartalom)

Megjelent: 2016.05.23. 23:17

Van abban valami szép, ahogy leszállunk Balin a denpasari reptéren a 25 órás út után, és barátnőmmel próbáljuk átverekedni magunkat a szigorú ellenőrzési pontokon. Húzom magammal a bőröndöm és közben azon agyalok, vajon miért is nem hagytam otthon azt a plusz két pár cipőt, amit úgysem fogok felvenni. Majd megüt a párás 30 fok körüli levegő, a tömény füstölő és a semmivel össze nem hasonlítható sziget illata és meglátom az ismerős arcot - mert a világ egy másik pontján várnak ránk. Abban a pillanatban hátrahagyom minden elcsigázottságomat.

img_5243.jpg

Indulásom előtt többen kérdezték, miért is megyek vissza két év után, amikor annyi csodálatos úticél van még? Talán csak mert szerettem volna látni a szigetet egy másik nézőpontból és mert érdekelt, milyen az a Bali, amit egy olyan barátom mutat meg nekem, aki három éve ott él. Persze lehet, hogy egyszerűen csak fáztam a március végi télben és semmi más nem hajtott, mint hogy forró homok ölelje körbe a lábam.

Mindenesetre érkezésünk első estéjén a robogón ülve egy rizsföld közepére tartunk vacsorázni. Megvan az előnye annak, ha sötétben utazol, mert a szemedre nem hagyatkozhatsz, pusztán a hangok és az illatok színezik ki a fejedben lévő körvonalakat. A látás hiányában minden más érzékszerv kitágul és szívja magába az impulzusokat.

img_5456.jpg

A környéket ezúttal robogóval járjuk be, nagyrészt az ottani barátaink mögött ülünk, de többször egy applikáció segítségét vesszük igénybe. A Go-Jek tulajdonképpen egy robogós Uber, de némileg több is, hiszen rendelhetsz vele ételt, takarítást, fodrászt, de ha kéred, elhozzák neked a kedvenc forró kávédat is. Ennek kapcsán ismét rá kell jönnöm, hogy nehezemre esik vadidegenekre hagyatkoznom. Azonban ahogy két évvel ezelőtt, úgy most is bebizonyosodik, hogy félelmem alaptalan, még akkor is, amikor egy kietlen sikátoron át cikázunk a megadott úticél felé.

A balinéz emberek amúgy is nagyon különböznek tőlünk, árad belőlük valami végtelen nyugalom és türelem. Optimisták és elfogadóak a világgal és más emberekkel szemben, elégedettek sorsukkal. Ez pedig teremt egy olyan atmoszférát, amitől két hét után azon kapod magad, hogy hiszel az emberek jóságában. Az időnek teljesen más fogalma van itt, tulajdonképpen egy helyben áll, csak a napszakok váltakozásából és a hasam korgásából érzem múlását.

img_4946.jpg

És van még valami, ami azonnal feltűnik, de akkor még nem tudtam megfogalmazni: mindenki mosolyog. Először csak fürkészem őket, nyílt tekintettel, fintor nélkül visszanéznek, ahogy pedig elkezd görbülni a mosoly az arcomon, ők már szélesre nyújtják nevetésüket. Ez is inkább akkor tudatosul bennem, miután hazaérkezésem másnapján besétálok a sarki kisboltba, mosolyogva köszönök az eladónak, ő pedig láthatóan értetlenül és gyanakodva néz vissza rám. (Itt szeretném az olvasónak leszögezni, hogy közel sem vagyok az a spirituális típus, sem pedig egy hurrá optimista alkat. Abban hiszek, hogy a dolgok olyanok, amilyenek. Nem tudok felülni arra a hullámra sem, hogy minden rémes dologban van valami csodálatos, de minimum egy jel. Mert ha „telibe talál egy busz”, akkor abban nem igazán vagyok képes fényes dolgot látni, mert a valóság az, hogy az fáj, egészen pontosan veszettül fáj!).

img_5545.JPG

Végül az első hét tesztelése során abban maradunk, hogy a sziget belsejébe már Go-Jek segítségével jutunk el,  eközben természetesen elér minket a szakadó trópusi eső. Balinéz sofőröm szelíden megmosolyog az esőkabátomért (hozzáteszem egy remek, Angliából kapott, divatos darab), ami nem csoda, hiszen szállásunkra érve már bőrig ázom a meleg esőben, de csöppet sem bánom. Ubud pedig csodálatos, ameddig a szem ellát, rizsföldek és buja növényzet, a sziget egy teljesen más képét mutatja, kevesebb turista és jóval nagyobb csend.

img_4929.jpg

Azon a napon, mikor barátaink nélkül utazunk, persze belefutunk néhány turista fosztó helyzetbe: egy táncünnepségbe és egy étterembe, ami maximum a nagyipari kiszolgálást mutatja be, de túl sok köze nincs a helyi konyhához. Ellenben rajongtam a vacsorákért a warungokban, ahol csak a helyiek ettek, európai szemmel a higiénia ugyan gyanakvást keltő, mégis számomra ezek voltak a legtökéletesebbek ételek. Szerettem azokat az estéket, amikor csak ültünk a kezünkben egy Bintang sörrel (jelentése csillag) és nem volt más dolgunk, mint nézni a naplementét. Szerettem a korai hajnalt várni, ahogy a völgy és a pálmafák fölött előbukik a nap és igen, szerettem az óceán partján heverészni.

img_5520.jpg

Balinak persze van egy másik arc is, jól látható, hogy a hulladékgazdálkodás továbbra is megoldásra váró feladata, mert a műanyag flakonokkal és szétdobált chipses zacskókkal még mindig nem tudnak mit kezdeni. Valamint nem tudom behunyni a szemem a szigeten jelen lévő szexturizmussal szemben sem. Bali rohamosan fejlődik, szinte a semmiből nyílnak új éttermek, szállodák. Az már egy másik kérdés, hogy egy-egy felkapottabb reggelizőhelyen egy baráti társaság számlája az ott dolgozók havi bérének felel meg. Elképzelésem sincsen, hogyan érinti ez őket.

És hogy visszamennék-e harmadszor is? A válasz egyértelműen igen. Látni szeretném a Nyepi-t, amely a balinéz hindu kalendárium szerinti az új év kezdete, szertartások sorával űzik el ilyenkor az ártó szellemeket. Másnap pedig teljes csendbe és sötétségbe borul a térség, egészen varázslatos lehet Ubud-ban, a völgy fölött ülni és várni, ahogy az égen kirajzolódik a Tejút.

Végül Ferihegyen elcsigázva szállok le a gépről a 17 órás út után és azon agyalok, vajon miért is nem hagytam otthon a bőröndöm tartalmának a felét. Sosem fogom elfelejteni ezt a két hetet, a barátaim kedvességét, a közösen töltött idő és nevetés értékét, a balinéz emberek nyíltságát és őszinte közelségét. A sziget most egy egészen másik oldalát mutatta, mert a robogón ülve az emberek visszamosolyognak, a kislány kinéz magának és nem veszi le a tekintetét rólam egészen a piros lámpa végéig. Aztán ahogy elindulunk és magunk mögött hagyjuk őket, mosolyogva integetünk egymásnak. Valahogy így váltunk el mi is egymástól, Bali és én. 

img_5203.jpg

 

Köszönet Wadzinak és Andrisnak a törődésért és barátságért, Annamarinak pedig, hogy remek útitárs volt.

 

Szöveg és képek: 

alairas_fanni.png 

Fanni első utazásáról Balin itt olvashatsz:

Ízek, érzések, Indonézia

 

Wanderlust:

MyTokió éjszaka 1. 

My Tokió éjszaka 2.

7 város, ahova szingliként (is) utazz el

Elhagyatott helyek - az Óbudai Gázgyár

3 hely, ahol fény derül Pilsen titkára

 

Kövessetek minket Bloglovin'-on is, hogy ne maradjatok le egyetlen blogbejegyzésről sem! 

  

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: @COLORCAM_M és @COLORCAM_WS

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!

A bejegyzés trackback címe:

https://colorcam.blog.hu/api/trackback/id/tr378729492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.