Légy bátor, de ne légy túl vakmerő! - TestOdüsszeia

Megjelent: 2015.10.18. 22:00

Szombat este van, a Szondi utcába tartok a KIMI-be (Keleti István Művészeti Iskola). TestOdüsszeia eljátszására készülök a bOdyssey project keretén belül; a darab tehát Homérosz Odüsszeia történetére épül, bár a pontos dráma ismeretére nincs szükség. A Társulat vezetője és a projekt megálmodója Keserű Imre drámatanár, aki abban hisz, hogy a néző aktív részese egy előadásnak, ahol a szemünkkel semmit sem látunk, csupán a hangok és a testünk érzékelik a történéseket, így válik a kívülálló aktív fizikai befogadóvá. Hiszen mennyivel másabbak a szavak, ha úgy érnek el hozzánk, hogy a másik fél megölel! A projekt 2011-ben kelt életre, a társulat tagjai animátorok, akik a nézőket, érzőket meghatározott dramaturgiai szituációkba viszik bele. Valójában fogalmam sincs, mi is fog itt igazán történni. Az ismeretlen pedig mindig félelmetes. Mégis fontosnak tartom a nyitottságot a világ felé, valamint a bizalmat egymás iránt, ebben a mostani zajos világban pedig még inkább. Ha úgy vesszük, ez az én vakmerőségem.

bodyssey_project.jpg

8 fős csoportokban 50 percet játszanak a résztvevők, ennél mi valamivel kevesebben vagyunk most, aznap este még két másik előadás következik utánunk. Körben foglalunk helyet, Imre pedig néhány kellően homályos mondatban ismerteti, mire is számíthatunk. Felhívja a figyelmet határaink tiszteletben tartására és ugyanezt kéri majd tőlünk is a segítőkkel szemben. Felvesszük a szemtakarót, innen pedig magam maradok. Jobb fülemben sutyorgást hallok, finoman érinti valaki a kezem, otthont talál bennem. Arra kér, hogy ne engedjem el. Megsimítanám az arcát, de mozdulatlan maradok. A következő percben bal fülemben égtelen harag gerjed, valaki kiabál és megérinti a nyakam, végül pedig Zeusz hangja szólal meg. Ebben a pillanatban minden egészen ijesztő és a tenyerem izzadni kezd, érzem, ahogy lüktet a szívem. Minden, amit a szememmel láthatnék és ami által biztonsággal kapaszkodhatnék a valóságba, eltűnik. Csak hangok, érintések jönnek felém és érnek hozzám, amik emlékeket és képeket idéznek elmémben, majd kivetülnek saját magamban és érzelmeket váltanak ki bennem. Én magam vagyok az utazás, a darab a bőrömön keresztül bennem történik meg.

 

 

Amikor már teljesen elvesznék, kísérőt kapok magam mellé. Érintem arcát, szakállát, fogja a kezem és vezet, együtt utazunk. Ahogy megbízom benne és biztonságra lelek jelenlétében, magamra hagy, nem akarom, hogy elengedjen, nem akarok egyedül menni a vak sötétbe, nem akarok elveszetten magamra maradni és bolyongani ebben a kozmikus magányban.

- Légy bátor, de ne légy túl vakmerő! Hamarosan újra találkozunk.

Ezzel az üzenettel enged utamra az ismeretlen felé. A sötétben kacajokat hallok, rémes zihálást, majd Kirké ér hozzám, disznóként kivágja szívem és tüdőm, semmit sem hagyva emberi mivoltomból. Egy magányos szigeten találom magam, ahol melegséget érzek, de tovább kell mennem. Nincs idő megpihenni vagy gondolkozni, esetleg kiszállni. Egy szirén gyönyörű éneke szólít, megyek a hang után, hallom, ahogy engem hív. Megérinti a kezem, feltűri ruhám ujját és langyos vízzel mossa meg karjaimat, megtörölget. Itt maradnék örökre, ebben a puha menedékben. A fejembe képek tódulnak, szívemben érzések élednek, emlékezem. A hangok erősödnek, én pedig kiszakadok innen és pörgök tovább a sötétségben, harcok, halál és félelem között. Majd az alvilágba érkezem, itt újra megérint kísérőm, végigvezet és mesél, ő elszomorodik, én megölelem és melegségemmel burkot fonok köré, vigaszt nyújtok neki, majd a könnyem lassan kicsordul, szeretnék maradni, de tovább kell menni és hajóra szállni, hogy hazajuthassak. Vihar támad, érzem arcomon a szelet, hallom a szirének hangját, fülemben a vízcseppek és a hullámok hangjai szólnak, tajtékzik a tenger, végül pedig szó szerint kivet a vihar a hajóból, addigra már fáradt, kimerült testemet a partra sodorják a hullámok. Élettelenül fekszem a napon, érzem ahogy közeledik felém valaki. Segítőm az, betakar és végigsimítja arcom. Véget ért utazásom, mert hazaértem Ithakába. Itt már jó, mondja.

bodyssey1.jpg

Mindannyian vágyunk a melegségre, a szeretetre. Ezért pedig feláldozunk mindent: van aki a testét adja, van aki lelke legmélyebb rejtekét, más mind a kettőt. Az utazás végén pedig menedéket találunk saját magunkban. Visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, Ithakába. Kísérőmet, már a szemfedő nélkül ismerem meg és ölelem át, Imre az. Ott, akkor, arra az estére közünk lesz egymáshoz, nem vagyunk idegenek többé. Ahogy a keze érintése alapján ismerem fel a gyönyörű hangú szirént is, átöleljük egymást és sorban az összes többi segítőt is megölelem, és ők engem viszont. Átjár valami békés, megnyugtató érzés és valami, amit úgy hívnak, hogy remény. Hiszem, amíg vannak ilyen helyek és emberek, addig van reményünk ebben a hideg valóságban a menedékre és újra kapcsolódni egymáson keresztül saját magunkhoz. Én azt mondom, legyünk unalmasak: reménykedjünk!

 

Bércesi Fanni

 

Információ a bOdyssey project-ről: www.bodyssey.hu és Facebook

 

Lélekről és önismeretről írtunk itt is:

Ma-uri - Az érintés művészete

Carrie Bradshow a boldogság nyomában - self-help amerikai módra

Ellenképek vonzásában

A szépség fájdalmas ára

Lépsz vagy lelépsz? - Ilyen a textationship

 

Haverkodjunk Facebookon is: WWW.FACEBOOK.COM/COLORCAMMAG

Instagram: COLORCAM_MAGAZINE

Kérdésed vagy észrevételed van? Esetleg figyelmünkbe ajánlanál valamit?

Oszd meg velünk kommentben vagy írj a HELLO@COLORCAM.HU-ra!

A bejegyzés trackback címe:

https://colorcam.blog.hu/api/trackback/id/tr367988363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.